Mégis, valami bennem megszólal:
– Sándor, ez az egész így, ahogy van, nem igaz! Kérlek, hívjuk ki a rendőrséget, szeretném, ha nyomozás lenne az ügyben. Egy írásszakértő meg tudja állapítani, valóban én írtam-e a levelet, mert én tudom, hogy nem! Az informatikai szakértő pedig meg fogja mondani, honnan van Augusztának az a felvétel – vörösre vált az arcom, ahogy kimondom ezeket a szavakat. – Mert én tudom, honnan van – folytatom sietve –, és hidd el, nem onnan, ahonnan ő állítja.
– Szóba sem jöhet, Panni! Auguszta mondta, hogy végső kétségbeesésedben majd ezt fogod mondani, de megkért, hogy ne tegyelek ki ennek. Plusz lássuk be, az irodára is borzasztó fényt vetne. Épp elég nagy a baj így is, nem fogom az üzleti vállalkozásomat is tönkretenni miattad. Sajnálom. Azonnali hatállyal mondj fel, és menj el innen! Nem csinálok belőle ügyet. Az anyagi kárt pedig, kérlek, térítsd meg! Majd írunk erről egy megállapodást. Ne eszkaláljuk tovább ezt a méltatlan helyzetet!
– Hogy nem érted, mi történik valójában?! – kiabálok vele.
– Ne ronts a helyzeteden, Panni – néz rám Sándor már-már fenyegetőn, egy olyan arckifejezéssel, amilyet rajta még sosem láttam.
– Ügyvédet fogok fogadni, és nem nyugszom, míg ki nem derül az igazság! – pattanok fel, miközben úgy köpöm a szavakat.
– Panni, ha ebből ügy lesz, és megsínyli a vállalkozásom, ha megrángatod ezt a nagyszerű nőt és engem, saját magam fogok gondoskodni róla, hogy azt a napot is megbánd, amikor megszülettél! Most pedig hagyd el az irodát! – áll fel az asztaltól, majd az ablak felé fordul.
Nézem a hátát, és úgy érzem, ez nem is velem történik. Sándor, akit hét éve ismerek és nem pusztán a főnököm, hanem olyan, mint egy barát, rokon, egy bátty, vagy… Mintha családtagok lennénk. Sándor és a családja egy nagyon fontos emberi kapcsolat számomra. Én… A lábaim felmondják a szolgálatot, majd minden sötétségbe borul körülöttem.
– Nehogy még te gondoskodj róla! – hallom meg Sándor kemény hangját, ahogy magamhoz térek.
Kinyitom a szemem. Auguszta hajol fölém, a tekintete csupa aggodalom és figyelmesség.
– Mindjárt itt a mentő. Semmi baj! – néz a szemembe. – Minden rendben lesz, Pannika!
– Esküszöm, Auguszta, te egy szent vagy! – mondja Sándor csodálattal a hangjában. – De én nem bírok itt maradni, ne haragudjatok! – Hallom távolodó lépteit.
– Ismerem az összes mocskos kis titkodat, Panni – folytatja Auguszta suttogva és mosolyogva, miközben gyengéden megsimogatja az arcomat.
Ha valaki kicsit messzebbről néz minket, és csak a hangsúlyt hallja, meg lehet győződve róla, hogy valami nagyon-nagyon kedveset mondott nekem. Aztán egészen közel hajol hozzám, és úgy, hogy senki más ne hallja, a fülembe súgja:
–Ugye nem gondoltad komolyan, hogy jobb vagy nálam?! Most egy életre megtanulod, hogy velem senki, SENKI – köpi újra a szót sziszegve – nem bánhat el!
VÉGE
