Te, Mari! Asszem rajtam van valami kórság! Ma reggel jöttünk ide, ahova szokunk az utóbbi néhány napban, aztán a teddy hengerrel a kezemben csak dőltem neki az ajtófélfa helyének, oszt simogattam a kis szőrit. A Jozsó meg harsányan röhögött és azt mondta, na, Misikém neked véged van, mint a botnak, de azt feleltem nekíje, hogy még csak most kezdődöm. Azt is mondta nem ad sört, mert még tegnap úgy találta, hogy igyak, mert az legalább látszik rajtam, ma szerinte nem szükséges az alkohol belém, mert anélkül is meg vagyok részegülve. Igaza van, mi tagadás, no! Később a spaklival megrajzoltam a szép domborulataidat a falra, aztán olyan gyorsan kötött a malter, hogy megértem húzkodni rajta a kartecsnit. Attól tartok a művem azért a festés alól is átüt majd, de ez legyen a mázoló problémája. Megörökítettelek az utókornak, Mari! Dombormű lett a tomporod. Híjnye, hogy én azt, hogy imádom! Az ácsceruzával meg az ebédszünetben, szórakozottan ráfirkáltam a cementes zsákra, hogy MARI TOMPORA, aztán később igen nagy kalamajka lett evégett. Azt vettem észre, hogy a brigád áll a zsák körül, na jó, a culáger Imre a tróglin henyélt, de a többiek körbeállva topogtak, oszt aztat látom, hogy a Miki a fejét vakarja, úgy mondja: Baszkikáim, megint rossz helyre szállított az a genyó Béla! Ez valami szlováké, nézzétek! Rá is van írva, hogy MARI TOMPORA. Ez tuti szlovák név. De engem nem érdekel, kiabálta, elhasználjuk ezt! Én addig a vinklit forgattam szórakozottan, aztán arra gondoltam, hogy ha itten lennél és úgy néznél, mint tegnap énrám a krigli felett, akkor ez már többet nem mérne derékszöget, mert istenbíza megolvadna és meghajolna. Közben a Miki nekiesett, kibontotta a cementes zsákot, miközben a haverok tiltakoztak, hogy ne nyúljon a máséhoz, ha egyszer az a MARI TOOMPORÁÉ, akkor ki kell cseréltetni. Kis híja volt, hogy fel nem röhögtem, de végül visszatartottam, oszt csak néztem, hogy jól összevesztek, a Miki meg azt ordította, hogy minden zsák egyforma, nem mindegy, hogy ezt nyitja ki, vagy kicserélteti egy ugyanilyenre? Ekkor már nem mertem megmondani, hogy a MARI TOMPORA, az nem egy név, és hogy én írtam rá a zsákra, miközben arra gondoltam, ahogy tegnap a kocsmában előttem mentél oszt ringott a csípőd, nekem meg majd elcseppent a nyálam. Később a Pista celofánból kibontott egy ízes buktát, és fennhangon mondta, hogy nézzük meg, milyen guszta, de hát nem az, mert Mari, te vagy guszta, nem egy hülye bukta! Amikor a betonkeverő forgott és zörgött, csak arra tudtam gondolni, hogy pont így zakatolt a szívem tegnap este, amikor hagytad, hogy a tenyerem a derekadra tegyem. Aztat meg sem merem írni, hogy mi jutott eszembe akkor, amikor néztem, ahogy keményre köt a cement…. Hát Mari, láthatod, rajtam van valami kórság! A libellában a buborékról az jut eszembe, hogy a véremben is ilyen buborékok kevertek tegnap, amikor olyan huncutul meglegyintettél. Ácsceruzával firkálok a zsákra, domborművet készítek a falra, a teddy henger kis szőrít simogatom, íjnye! Itt állok, ennyi idősen, oszt teljesen rajtam van valami kórság… Te, Mari. Asszem, én nagyon beléd estem. Már itt van a nyelvem hegyén az az sz betűs szó, de még nem merem leírni. De istenbíza, ha hétvégén eljössz velem a bálba, én elmondom neked. Addig is maradok híved,
Misi
