Késő őszi, hideg este van. Köd szitál, az aszfalt nedvesen csillog, a közvilágítás tompa sárgás fényt szór rá. Egy autó áll meg a lakóparkban, két másik jármű közé betolatva. Karcsú nő száll ki belőle, hosszú kabátban, két kisfiúval. Egyikük hat éves, másik nyolc, komoly beszélgetésbe merülnek, valamilyen számítógépes játékról. Az autó lámpája felvillan, majd elalszik, ahogy a nő megnyomja a riasztó gombját. Szórakozottan zsebre teszi a kulcsot, maga elé tereli a gyerekeket. Kezében szatyor, magas sarkú cipője kopog a járdán, arcán látszik, mélyen a gondolataiba merül.
Kis park mellett haladnak el – zsebkendőnyi természet az ember alkotta kőtenger közepén. Bánatosan ülnek benne az örökzöld bokrok, köröttük rengeteg lehullt színes, nedves levél. Az egyik sorháznál megállnak. Sápadt púderszínű, jobbra tőle egy halványkék, balra okkersárga – a színekkel igyekeztek barátságossá tenni az egyhangú házak sorát. Megállnak egy pillanatra, előkerül a kulcs, mindhárman belépnek az üvegbetétes ajtón. Cipők kerülnek a szekrénybe, kabátok a fogasra, a gyerekek megölelik az apjukat és szaladnak játszani a szobájukba.
- Szia – köszön a férj – későn jöttetek.
- Szia – nyújtja arcát csókra a nő – elhúzódott az utolsó értekezlet.
- Mi lesz a vacsora?
- Paradicsomos spagetti – mutatja fel a nő a szatyrot és megindulnak az amerikai konyhás nappaliba. A pultra pakolja a hozzávalókat, lábast vesz elő, vizet enged bele, a tűzhelyre teszi.
- Milyen napod volt? – kérdezi a férjét, aki leült a pult mellé, ami elválasztja a konyhát a nappalitól és egyben étkezőasztalként is szolgál.
- Nagyjából a szokásos. Lassan több időt töltök meetingeken, mint programozással. Kérsz egy pohár bort?
- Igen, köszönöm – serpenyőt vesz elő, paradicsomlét önt bele, megfűszerezi.
- Férje a hűtőhöz lép, előveszi az üveget, két poharat, mindkettőjüknek tölt. Az egyik poharat leteszi a konyhapultra a felesége mellé. A nő háttal áll neki, válla felett néz hátra, úgy mondja:
- Képzeld, ma kihirdették, ki nyerte el a főosztályvezetői pozíciót.
- Nyilván Antal! – mondja a férfi, kezében a borral, amit épp megszagol. – Mindig férfiak kapják az ilyen pozíciókat. Igazságtalan tudom – kortyol a borból. – Ez még mindig nagyon finom! Ne is törődj vele – emeli újra szájához a poharat.
- Én nyertem el – fordul felé az asszony.
A férfi keze megáll a mozdulat közben. Merően nézi a feleségét. Nem szól. Keze újra mozdul, nagyot kortyol a borból.
- Hogy érted ezt? – kérdezi végül.
- Úgy, hogy megkaptam az előléptetést! – húzódik széles mosolyra a nő szája. Kezét megtörli a konyharuhába, magához veszi a borospoharát, koccintásra nyújtja a férfi felé.
- Férje egyik lábáról a másikra áll.
- Beszéljük ezt meg – mondja végül.
- Hogy érted, hogy beszéljük meg? – néz rá értetlenül az asszony.
- Az előléptetés azt jelenti, hogy még több munkád lesz, még kevesebbet leszel itthon. Nekünk két kicsi gyerekünk van és…
- Micsoda? – néz rá megrökönyödve az asszony. – Hiszen egészen eddig támogattál, hogy persze, adjam csak be a jelentkezést!
- De nem gondoltam, hogy elnyered! – csúszik ki a férfi száján.
- Mi az, hogy nem gondoltad, hogy elnyerem? – emeli fel a nő a hangját
- Úgy értem… Nem tudom. Szóval elméletben persze, jó ötletnek tűnt, és okos is vagy, meg is érdemelnéd, meg minden. Jó, ha az ember megméretteti magát és… Úgy gondoltam, a pályázók közt van, aki régebben dolgozik ott, egyelőre úgyis inkább őt léptetik elő. Nem gondoltam, hogy azonnal Téged és…
- Hát ez agyrém! – csapja le a pultra a boros poharat a nő. – Én azt hittem, hogy ma ünnepelni fogunk! Erre Te ki vagy akadva, mert előléptettek?
- Nem, dehogy – lép hozzá a férfi -, félreértesz! Én nagyon-nagyon büszke vagyok Rád! Én csak azt mondom, várjunk vele pár évet. Amikor a gyerekek nagyobbak lesznek. Így is rengeteget dolgozol. Egy héten jó, ha kétszer van időd főzni. Szerintem a család nagyon fontos. Egy nőnek a család legyen az első. Anyám is ezt mondja.
- Anyád? – kérdi emelt hangon a nő – Most arról az anyádról beszélsz, aki napi tizenkét órát dolgozik a kórházban, még hétvégenként is, aki soha egyetlen anyák napi ünnepségre nem jutott el a munkája miatt?
- Nos, igen. Pont ezért. Mert…
- De hiszen eddig ódákat zengtél anyádról! Hogy micsoda karriert futott be!
- Igen, persze, de az más.
- Mit értesz az alatt, hogy az más?
- Mert neki muszáj volt! Egyedül nevelt bennünket és…
- Tizenhárom éves voltál, amikor elváltak!
- Jó igen, persze, de… Igazából addig se számíthatott apámra, hiszen tudod!
- Azt hittem, neked fontos, hogy mindketten dolgozunk.
- Persze, nagyon fontos.
- Azt hittem, büszke vagy a karrieremre.
- Persze, hogy büszke vagyok.
- Akkor miért nem örülsz velem az előléptetésnek?
- Nagyon örülök neki… – nyúl a férfi a boros poharához – csak várjunk vele néhány évet. Amíg a kölykök nagyobbak lesznek. Szükségük van rád.
- Megoldjuk majd – fordul a tűzhely felé az asszony, spagettit tesz a forró vízbe.
- Mégis hogyan? – kortyol a borból a férje.
- Majd beosztjuk, hogy amikor, ki megy értük…
- Az én munkám olyan hektikus, ez lehetetlen! Én nem tudok előre tervezni – feleli kissé indulatosan a férje.
- Akkor felveszünk egy gyermekvigyázót.
- Hogy micsoda? Neked elment az eszed? Egy vadidegen vigyázzon a gyerekeinkre?! – fakad ki a férfi.
- Már megbocsáss – perdül meg a tengelye körül a nő, hogy szembe kerüljön a férjével – úgy emlékszem, nem túl rég azt mondtad, idézem: „Anyám nagyon okos asszony, rengeteget köszönhetek neki. Mindig idegen nyelvű gyerekvigyázónk volt, így megtanulhattam németül és franciául.” Hm?
A férfi a borospohár szárával játszik, zavartan áll egyik lábáról a másikra, homlokát ráncolja. Végül kiböki: - Az egészen más!
- Mégis miért más?! – kérdezi dühösen az asszony.
- Mert… mert azok teljesen más idők voltak. Most másként mennek a dolgok. Úgy értem, neki muszáj volt dolgoznia, és ha már így alakult, nagyon okosan oldotta meg. És itt a muszáj szón van a hangsúly!
- Értsd már meg! Most tudom megalapozni a karrierem. A gyerekek fel fognak nőni, meglesz a saját életük. Én is szeretném a sajátomat élni!
- Teljesen megértelek – feleli a férje.
- Na, akkor jó – mondja az asszony és visszafordul a konyhapulthoz.
Egy darabig az ételkészítéssel foglalkozik, néha bele-belekortyol a borba. A férfi közben megissza a sajátját, újra tölti a poharát.
- Jövő hónap elsejétől már az új beosztásomban fogok dolgozni.
- Nem! Nem! Nem érted?! – kiabál a férfi – Szóba sem jöhet! Nem fog menni! Mit nem értesz ezen?! Ki lesz a gyerekekkel, mi lesz a háztartással?
- Majd elosztjuk a házimunkát.
- Az teljesen kizárt! Én nem értek a házimunkához!
- Akkor felveszünk valakit.
- Micsoda? Te teljesen megőrültél?! Egy vadidegen ember keverjen a lakásunkban?!
A nő dühösen fújtat egyet, odacsapja a fakanalat a konyhapultra és megfordul:
- Neked mégis mi a franc bajod van? Elárulnád?! – meghúzza a borospoharát, egy hajtásra kiissza belőle az italt, majd újratölti, megint iszik.
- Idézet tőled újra, oké? „Anyám nagyszerű és bölcs asszony! Remekül helyt állt a munkájában, fantasztikus karriert futott be. A házimunkát pedig egyszerűen kiszervezte. Így neki csak a munkájára kellett koncentrálnia. Nagyon sokan nagyon sokat köszönhetnek neki.” Ezt Te mondtad! Nincs három napja! Mikor vendégeink voltak.
- Igen persze – túr bele a férfi sűrű hajába –, de az teljesen más!
- Mi a francért más?! – lép hozzá közelebb a nő – Megmagyaráznád, hogy miben más? Miért más?!
- Mert hát… mert ő orvos!
- Igen?
- Mit nem értesz ezen? Felelősségteljes munkát végez! Embereken segít! Még jó, ha az ő kvalitásával inkább ennek szenteli az idejét, mint a mosogatásnak, meg a padlófényesítésnek…
- Na, nekem ebből elegem van! – kiabál az asszony
- Az én munkám ezek szerint értelmetlen, az én kvalitásom arra való, hogy mosogassak és padlót fényesítsek?! – odalép a férfihoz, mutatóujját a mellkasának szegezi
- Ezt gondolod rólam? Ezt?!
- Nem, dehogy… – hebegi a férfi.
- Pedig ezt mondod, basszus!
- Muszáj neked kiforgatni a szavaim?
Az asszony hátrébb lép tőle egyet, megfordul, visszamegy a gáztűzhelyhez. Megkeveri a spagettit, aztán a szószt.
- Fogadd el – mondja csendesen – elsején az új pozícióba kezdek.
- Nem! – ordítja a férfi. – Értsd már meg, ez lehetetlen! Ez a közös életünk! Felelősséggel tartozol a gyerekekért, a házasságunkért, nem hozhatsz ilyen döntéseket csak úgy! Pláne nem egyedül!
- Amikor beadtam a pályázatot biztattál.
- Nem érted? Álmomban sem gondoltam, hogy megkapod!
- Á! – fordul vissza felé ismét az asszony – Megint itt tartunk!
- Nem tartunk sehol! Az isten verje meg!
- Nos, ebben igazad van. Nem tartunk sehol… Vedd tudomásul, elsején kezdek.
- Nekem ebből elegem van! – ugrik fel a székről a férfi.
Kiviharzik az előszobába, majd nem sokkal később csapódik a bejárati ajtó. Az asszony egy székre rogy, keserves sírásra fakad. Két kis fej jelenik meg a nappali ajtajában:
- Megint kiabáltatok, anyu! Hol van apu?
- Azt hiszem – törli meg a szemét az asszony –, elment a nagyihoz.
