– Megjöttünk! – hangzik a panellakás előszobájából egy férfihang.
A nappaliban egy harminc körüli nő éppen megteríti az asztalt és még a tányérzörgésen át is hallatszik a szöszmötölés, susmorgás a folyosóról.
– Hát tik meg mikó’ kőtöztetek ide? – jön egy mély, megfáradt bariton a folyosó felől.
– Papika, már itt lakunk nyolc éve.
– Dehogy! Ahón laktatok, ott tikok is vótak! Hun vannak a tikok?
– Hagyd rá – kiabál ki a nő a nappaliból. – Gyertek be!
– Jövünk már! – kiabál be a férj, aztán pár pillanattal később megjelenik a nappali küszöbén a két férfi.
A nő széles mosollyal az arcán megfordul, majd azonnal kikerekedik a szeme és eltátja a száját.
– Ez meg ki? – bök a nyolcvan feletti, idős bácsira.
– A nagyapád? – néz rá a férje kérdőn és úgy, mintha a nőnek elmentek volna otthonról.
– Nem! – rázza a fejét a nő. – Ő itt nem az én nagyapám!
– Iboly, ne szórakozz velem!
– Én ne szórakozzak, veled?! Ki ez az ember?
Az idős férfi, mintha teniszmeccset nézne, hol ide, hol oda kapkodja a fejét, attól függően ki beszél.
– Kovács Józsi bácsi, Napsugár otthon, a 102–es szobából. A nagyapád! – fordítja kifelé a bal kezét a férj, szinte parolázva, és úgy int az idős ember felé, mintha bemutatná.
– 104-es, te tökkelütött! – teszi csípőre a kezét a nő.
– Hogy mi van?
– 104-es szoba! – bök a férje felé mutatóujjával.
– Basszus! – néz oldalra a házastársa. – De hát… Középmagas, kopasz, kék szemű, vékony, kissé hajlott… Demens – teszi hozzá ez utóbbit úgy, hogy eltakarja a száját a kezével és csak suttogja, aztán hangosan folytatja: – Kovács József… Tuti nem a nagyapád?
– Nem!
– Demens? Na, de Frici! Több tiszteletet fijjam! – ad egy tockost az idős bácsi a férjnek.
– Au! – dörzsöli meg a tarkóját a férfi. – Ernő vagyok…
Azonnal érkezik a következő tockos:
– Ne kárájá vissza, öcsi!
– Au!
– Vidd vissza, Ernő és azonnal cseréld ki! – sóhajt lemondóan a nő.