Az augusztusi nap forró sugarai szinte izzottak a falusi utcák kövén, amikor egy fiatal nő apró léptekkel haladt előre, kézen fogva ötéves kisfiát.
A házak, amelyek mellett elhaladtak, mind egyformán viselték az idő és a szegénység nyomait: vakolatuk foltokban lekopott, a legtöbb tetőre is ráfért volna már egy renoválás, és sok helyütt a kerítések is hol kidőltek, hol hézagosak voltak. Mindennek ellenére a legtöbb ház előtt takaros virágágyások tarkállottak és a faluban a látható szegénység ellenére rend volt. Mintha az itt élők beletörődtek volna a szűkösségbe, de ennek ellenére igyekztek megőrizni a méltóságukat a szépre való törekvésüket. A legtöbb ablak mögül csend áradt – a lakók már elmentek dolgozni, vagy nagyon idősek voltak, akik már hajnalban elvégezték a ház körüli munkákat és most a hűs házakba menekültek az augusztusi forróság elől.
Az asszony arcán fáradtság és valami mély szomorúság keveredett, miközben Zalán, a kisfiú, izgatottan szorongatta az édesanyja kezét.
– Anya, itt fogunk lakni? – kérdezte a gyerek, miközben barna szemei kíváncsian kutatták az utcát, mintha már most felfedezné a környék minden rejtett zugát.
– Igen, kincsem – bólintott az anyja, halvány mosolyt erőltetve az arcára. – Ez lesz az új otthonunk.
A ház, amelyhez lassan megérkeztek, nem volt más, mint egy apró, vályogfalú parasztház. A tetőcserép néhol hiányzott, az udvar elhanyagolt volt, gyomok nőtték be. A kerítés nyikorgott, amikor benyitottak rajta, és a tornác korlátja is csak éppenhogy nem dőlt össze. Az asszony mégis eltökélten lépdelt előre, magában azt mantrázva, hogy a vidéki levegő biztosan jót fog tenni nekik. Ez az új életük kezdete és Zalán miatt muszáj, hogy a lehető legpozitívabban álljon hozzá.
– Olyan, mint egy mesebeli házikó – mondta a kisfiú, ahogy közelebb lépett a tornáchoz.
A fiatal nő végighordozta a tekintetét a szebb napokat látott, elhanyagolt kis parasztházon és magában elcsodálkozott az ötéves kisfia hihetetlen optimizmusán. Sokszor bármit megadott volna érte, hogy képes legyen Zalán szemén át látni a világot. Vajon mikor felejtünk el ezzel a gyermeki kíváncsisággal és a dolgokban a jót látva nézni a világra? Ránézett a kisfia gyönyörű arcára, a várakozó, kíváncsi tekintetére, aztán mosolyogva azt felelte:
– Bizony! És egy kis szeretettel és munkával igazi otthont varázsolhatunk belőle.
Benyitottak a házba, ahol nem volt jobb a helyzet, mint amint kívülről is látni lehetett. A kopott meszelt falak sok helyütt szürkéllettek, a padló deszkái recsegtek a lépteik alatt. De a levegőben tisztaság illata szállt, amit a fiatal nő már előző nap megteremtett, miután tegnap már hajnalban kelve ideutazott és egész nap a házban dolgozott, rendbe téve az új otthonuk belsejét.
Zalán körbejárt, felfedezve az apró helyiségeket.
– Nincs olyan sok hely, mint otthon volt – mondta töprengve Zalán, miután szemét végigfutatta a konyhából és szobából álló belső téren, majd benyitott az egyik ajtón, ami mögött apró, polcos kamra állt, aztán egy másikon, ami a tusolóval ellátott, icipici fürdőszobát rejtette.
– Ez most a mi otthonunk – felelte az anyja, finoman megsimogatva a kisfiú haját. – Egy ideig itt fogunk lakni. Mesebeli házikót varázsolunk belőle és minden rendben lesz – tette hozzá, de talán inkább magának, mint Zalánnak.
A kisfiú nem kérdezett tovább. Talán ős is érezte, hogy az anyja szavai mögött nem volt több, mint a remény. Aznap este csendesen vacsoráztak – az édesanyja paradicsomos spagettit készített, az egyik kedvencét, aztán megfürödtek, majd a kisfiú az anyja mellett aludt el, a ház egyetlen szobájában, amely most mindkettejük biztonságos menedéke volt.
