November 14.
Lídia
Hangokra riad. Kinyitja a szemét. Túl nagy a fényesség. Fázik. Vacogni kezd. Egy idegen arc hajol fölé.
– Barabás Klára vagyok. Mentőorvos. Rosszul lett az utcán.
Messziről hallja a hangokat.
– Úton vagyunk a kórházba. Értesíthetünk valakit?
– Szilvike – nyögi.
– Ő kicsoda? – kérdezi az orvos.
– A kislányom – suttogja.
– Meg tudja mondani az elérhetőségét?
– Telefon – formálja óvatosan a szót.
– A táskájában van?
Bólint, aztán hallja, ahogy valaki motoszkál valahol, majd a mentős orvos felmutatja a telefonját. Szeretne érte nyúlni, de nem mozdul a keze. Nagyon fázik. Összekoccannak a fogai. Érzi, ahogy hideg verejték csorog a melle közt. Egyre jobban szédül.
– Szilvike – mondja akadozottan, összekoccanó fogakkal.
A hangok és a fények újra elmosódnak, aztán elnyeli a sötétség.
Amikor legközelebb magához tér, egy kórházi hordágyon fekszik.
– Jaj, anya! – hallja meg Szilvia hangját.
– Anya! – simogatja meg a lánya az arcát. – Kicsikém – suttogja.
– Minden rendben lesz… – mondja sírós hangon Szilvi. – Behoztak mentővel a kórházba. Egy nagyon kedves doktornő értesített telefonon. Rohantam, ahogy tudtam. Pár perce értem ide – folytatja pergő szavakkal. – Mindjárt mi következünk.
Kicsivel később egy kórházi ágyban fekszik és Szilvi ott ül mellette egy kényelmetlennek tűnő széken.
– Pár nap és rendbe hoznak – fogja meg a kezét a lánya. – Nem is tudom, miért nem gondoltunk rá, hogy a cukroddal lehet valami. Hiszen az elmúlt pár alkalommal, amikor találkoztunk, mondtad, hogy sokszor szédülsz, és hogy gyakran olyan gyengének érzed magad. És emlékszel, amikor Gábor születésnapján el is ájultál? Nagyon megijedtünk! De azt mondtad, csak azért, mert nem ettél még aznap. És tényleg sokkal jobban lettél, miután ettél pár falatot. Judittal pont tegnap beszéltem telefonon és arra jutottunk, hogy elmegyünk hozzád, mert aggódtunk, milyen sokat fogytál. Erre most meg… – válik megint síróssá a hangja.
– Sajnálom – feleli akadozó nyelvvel. – Szomjas vagyok.
Szilvia elé tartja a műanyagpoharat, ő meg nagy kortyokban inni kezd. Aztán a lánya megtörli a száját.
– Én is meg tudom törölni – szólal meg.
– Biztosan. Persze, hogy meg, anya. Csak olyan jól esett, hogy most megtehettem én. Azt mondták, az utcán lettél rosszul. Az Arany János sarkán a gyalogátkelőnél…
Hallgatnak kicsit.
– Ugye nem apuhoz készültél?
A lánya hangjában érződik a megrovás. Csendben marad hát.
– Istenem, anya! Megbeszéltük, hogy felhagysz ezzel!
Szilvi most már minden kétséget kizáróan dühös, úgyhogy még jobban összepréseli a száját és makacs hallgatásba burkolózik. Aztán kis idő után annyit mond:
– Nem kellene most ezen felizgatnod magad. Nem tesz jót.
Szilvi nagyot sóhajt, aztán óvatosan felkel a székből, csókot lehel a homlokára, azt mondja, holnap megint bejön, majd elköszön.
