A nap aranyszín sugarai ismét életre keltették a kis falut. Zalán korán ébredt, ahogy szinte mindig, amikor az édesanyja már munkában volt. Az asztalon ismét ott várta a gondosan odakészített reggeli, a két szelet vajas kenyér és a pohár kakaó.
Miután elfogyasztotta, ugyanúgy betette a tányért és a bögrét a mosogatóba, mint előző nap, majd gyorsan megmosakodott, és fogat mosott. A piros sortja fölé ezúttal fehér pólót húzott, amelynek az elején Micimackó ölelte magához Malackát. Kis szandálját ügyesen felcsatolta, aztán már nyargalt is kifelé a házból.
– Ma biztosan jobban megbarátkozunk! – mondta magának, miközben kilépett az udvarra, majd kiszalad az utcára.
Látta, hogy az idős férfi ugyanúgy ott ül a padon, mint előző nap. Odafutott hozzá. Az öreg ezúttal egy ócska kalapot viselt, amely alól ősz haja rakoncátlanul kikandikált.
– Jó reggelt! – köszönt Zalán vidáman. – Ugye, ma is beszélgetünk?
Az öreg felhorkant, mintha nyomasztaná, hogy képtelenség felkészülni egy ilyen lendületes kölyökre.
– Hát, ha már itt vagy… – morogta, és félig megemelte a kalapját, ami egy bólintásnak is megfelelt volna.
Zalán nem várt több bíztatást. Felült a pad szélére, és izgatottan lóbálta a lábát.
– Mit csináltál tegnap, miután bementél? – kezdte Zalán.
– Semmit, ami a te dolgod lenne – mordult fel az öreg, de aztán megpuhult a tekintete. – És te?
– Rajzoltam neked egy képet! – lelkesedett Zalán, és a háta mögül előhúzott egy színes rajzlapot. – Látod? Ez vagy te, itt ülsz a padon, és itt a botod is, az ott meg a kerítésed meg a házad, ez meg itt én vagyok melletted a padon.
Az öreg hunyorogva szemlélte a művet, majd lassan elmosolyodott.
– Hát, nem mondom, hogy hasonlít, de azért köszönöm. Nem rajzoltak már rólam évek óta.
Zalán szeme felcsillant.
– Téged, hogy hívnak?
- János.
- Akkor most már nem is vagy olyan szomorú, János bácsi?
Az idős férfi szívott egy nagyot a levegőből, mintha megfontolta volna a választ.
– Tudod, kölyök, az ember sok mindenen megy át, mire eljut idáig. Azért vagyok mogorva, mert nincs kinek vidámnak lennem.
Zalán elgondolkodott, majd hirtelen felderült az arca.
– Hát, most már van! Beszélgethetünk minden nap! Te is mesélhetsz nekem. Szeretem a meséket.
Az öreg ajkán halvány mosoly jelent meg, ami egy pillanatra megfiatalította a ráncokkal szabdalt arcát.
– Talán igazad van, Zalán. Talán igazad van…
A nap további részében János bácsi mesélt Zalánnak a gyerekkoráról. Elmondta, hogyan játszott a patak mellett a barátaival, és hogy egyszer hogyan került egy kis bátorságpróba miatt nagy bajba. Zalán tátott szájjal hallgatta, és minden szavát érezhetően magáévá tette.
– Tehát azért van botod, mert bátor voltál? – kérdezte végül.
Az öreg csak nevetett.
– Nem, kölyök. Az idő az oka. De azt hiszem, bátorság is kell hozzá, hogy elfogadjuk, amit az idő hoz.
Mikor Zalán visszaszaladt a házba ebédre, János bácsi még mindig a padon ült, de most már mosolygott. A gyerek vidám csivitelése valamit megváltoztatott benne, valami apró, de fontos dolgot.
