Amikor Magdolna hazaért, elsőként a kapuval találta szemben magát, amelyen nem lógott a kilincs, nem csikorgott és nem dőlt jobbra-balra, ahogy korábban, sőt, be volt rendesen csukva. Zavartan lépett közelebb, és megtapogatta a javított zárat. Arcán mosoly terült el, ahogy Zalán kiszaladt a házból, hogy üdvözölje.
– Nézd, anya! János bácsival megjavítottuk a kaput! – kiáltotta a kisfiú izgatottan.
Magdolna megsimogatta a kisfia fejét, majd elgondolkodva nézett a kapura.
– Ez óriási szívesség, Zalán. Ezt meg kell hálálnunk. Mit szólnál, ha sütnénk valamit János bácsinak?
A kisfiú lelkesen bólintott, és együtt indultak be a házba, onnan pedig a konyhába. Magdolna kinyitotta a kamra ajtaját, és körülnézett a szegényes készleten. Csak néhány alapvető hozzávaló akadt: liszt, cukor, tojás, és egy kevés lekvár.
– Úgy látom, palacsintát fogunk sütni – jelentette ki mosolyogva.
Zalán tapsolt örömében, és azonnal elővette a tálat, amiben az édesanyja elkezdte összekeverni a hozzávalókat. Miközben dolgoztak, beszélgettek.
– Képzeld, anya, ma reggel kigazoltam János bácsi virágoskertjét! – dicsekedett Zalán. – És tudod, van ott oroszlánszáj nevű virág is! Az olyan, mint egy nyitott száj, nagyon vicces.
Magdolna nevetett, miközben belekanalazta a tésztát a serpenyőbe, gyors mozdulatokkal körbefolyatta, és amikor a tészta elterült, a tűzhelyre tette.
– Igazi kis segítő vagy. János bácsi biztosan nagyon örült neked.
– Igen! – bólogatott Zalán lelkesen. – És tudod, anya, reggel hallottam, hogy beszélgetsz a nénivel a kapuról. Már azt is tudom, ki az a lakatos! Elmeséltem János bácsinak, és aztán együtt megjavítottuk a zárat.
Közben Magda levette a serpenyőt és ügyes mozdulattal feldobta a levegőbe a palacsintát, úgy fordítva meg a tésztát.
- Juhéjj! – ujjongott a kisfiú. – Imádom, amikor a levegőbe repül a palacsinta!
Magdolna megállt egy pillanatra, és Zalánra nézett.
– Együtt csináltátok a zárat? Nagyon büszke vagyok rád, Zalán!
A kisfiú elpirult, és aztán megkérdezte:
– Anya, lehetne egy biciklim?
Magdolna szomorúan sóhajtott, és megsimogatta a fia arcát.
– Most sajnos nem, kincsem. De talán jövőre.
Zalán kicsit elszontyolodott.
– Az még nagyon messze van – mondta halkan.
– Tudom, de megígérem, hogy egyszer lesz biciklid – mondta Magdolna határozottan.
Közben elkészültek a palacsinták, jó párat megkentek lekvárral, és egy tányérra halmozták a tekercseket. Magda gyorsan elmosogatott, megtörölte a kezét, aztán azt mondta:
- Indulhatunk is!
Zalán büszkén vitte a tányért, miközben az anyjával együtt elindultak a szomszéd házhoz.
János bácsi a tornácon ült, és meglepődve nézett fel, amikor meglátta őket.
– Jó napot, János bácsi! – köszönt Magdolna. – Gál Magdolna vagyok, Zalán anyukája és szeretném megköszönni, hogy ennyit törődik a kisfimmal, és hogy megjavította a kapunkat.
János bácsi lassan felállt, és kezet nyújtott.
– Rendes kölyök ez a Zalán – mondta mosolyogva. – És örülök, ha segíthettem.
Magdolna átnyújtotta a palacsintát.
– Hoztunk egy kis édességet hálából.
– Ez igazán kedves! – mondta az öreg, és beinvitálta őket a házába.
- Együtt sütöttük őket az anyával! – mondta Zalán.
- Á, szóval sütni is tudsz, kislegény! – felelte mosolyogva az öreg.
- Igen, anya sok mindenre megtanít – felelte büszkén a kisfiú.
Bent takaros rend és egyszerűség fogadta őket. A bútorok mind fából készültek, és Magdolna megcsodálta őket.
- Milyen gyönyörű, kézzel készült bútorok! – álmélkodott a fiatalasszony.
- Magam készítettem őket – felelte az idős férfi.
– Maga csinálta ezeket, János bácsi?
- Igen, asztalos voltam – válaszolta büszkén az öreg.
- Csodálatosak!
Amíg palacsintát ettek, Magdolna mesélt a munkájáról a közeli cukrászdában, és arról, hogy mindig szeretett volna óvónő lenni, de a konyhát sem bánja, mert imád sütni, főzni.
- Hát amit eddig kóstoltam, ügyes is benne – mondta az öreg.
- Vannak unokái? – kérdezte Magda.
- Négy is – felelte az idős férfi. – De nem igen látom őket. A gyerekeim külföldön élnek. Az egyik Amerikában és a másik Ausztráliában, és a gyerekeik már ott születtek. Két-három évente, ha hazajönnek, és… – szomorodott el az öreg.
Zalán közbevágott:
– Nekem meg nincs nagymamám és nagypapám.
- Hogyhogy? – csúszott ki a kérdés önkéntelenül az idős férfi száján. – Restellem – folytatta gyorsan. – Semmi közöm hozzá. – nézett Magdolnára.
- Nincs semmi baj – legyintett a fiatalasszony. – Gyermekotthonban nőttem fel én is, és a férjem is. Nem ismerjük a szüleinket. Amikor Krisztián… Szóval… – marják könnyek az asszony szemét. – Ketten maradtunk Zalánnal – mosolygott a kisfiúra, majd titokban letörölte a könnyeit.
- János bácsi, nem lennél a nagypapám? – vágott közbe Zalán. – Persze nem igaziból, csak úgy, mintha… Hát tudod…
János bácsi zavartan nevetett, majd azt mondta:
– Hát miért ne?
Zalán körbeszökdécselt a szobában és kurjongatott, a felnőttek meg elnézően mosolyogtak rajta.
Magda látta, hogy az idős férfi nagyon elfáradt.
- Gyere Zalán, menjünk most haza, hadd pihenjen János bácsi.
- A nagypapim – mondta Zalán.
- A nagyapid – mondta mosolyogva az öreg, de Magda látta rajta, hogy kissé nehezen formálja a szavakat.
Magda kifelé terelte Zalánt a házból és hiába mondta János bácsinak, hogy pihenjen le, az öreg ragaszkodott hozzá, hogy kikísérje őket.
A kapuban Magdolna észrevette, hogy János bácsi arca sápadt és verejtékes.
– Jól van, János bácsi? – kérdezte aggódva.
– Csak a ketyegőm nem az igazi – mondta az öreg, a szívére mutatva. – De majd lepihenek, és jobb lesz.
De hirtelen fájdalmas kiáltás hagyta el az idős férfi száját, a szívéhez kapott, és összeesett.
