November 18.
Lídia
A fodrász székében ül és a tükörben nézi, ahogy a fiatal lány felkeni a festéket a hajára.
Maga is meglepődik, hogy néhány nap alatt mennyi minden megváltozott körülötte. Miután kiengedték a kórházból, a lányok vele töltötték a délutánt. Rég voltak már hármasban ennyi időt együtt. Eszébe jut, ahogy az ebédlőasztalnál ültek, Szilvike a kezét hatalmas pocakján nyugtatta, másik kezében villa, amivel az előtte álló süteményt falatozta. Mellette a törékeny Judit épp a száját törölgette, mert ő már a zserbó utolsó morzsáját is eltüntette a tányérjáról. Ő volt az, aki előbb szólalt meg.
– Anya – kezdte –, ez így tényleg nem mehet tovább. Rá fog menni teljesen az egészséged, márpedig nekünk szükségünk van rád – mondta és közben, hogy szavai keménységét oldja, kedvesen mosolygott. – Ami történt, megtörtént, azon már nem lehet változtatni! Nem foroghat az egész életed akörül, hogy apuhoz mászkálsz.
– Válaszokra van szükségem – felelte szomorúan.
– Hát, azt biztosan nem fogsz kapni! – csattant fel Szilvike. – Eddig sem kaptál, ezek után meg már lehetetlen, hogy megtaláld őket. Értelmetlen, hogy… – folytatta vehemensen, de ekkor Judit a kezére tette az övét, és közbeszólt.
– Anya, csak engedd el. Hagyd. Nem ér annyit az egész. Ami elmúlt, elmúlt. Tudom, hogy nagyon nehéz – nézett Lídiára. – Tényleg tudom. Hidd el, nekünk sem könnyű feldolgozni az egész elmúlt néhány évet, de… – hajtotta le a fejét.
– Ezen már semmi sem változtathat – fejezte be Szilvi a húga szavait. – Próbálj meg túllépni rajta, anya! Fiatal vagy még és csodaszép! – nézett az édesanyjára hatalmas borostyánszín szemeivel.
Tőle örökölte a szemeit. Szilvike rá hasonlított, Juditka inkább az apjára.
– Hamarosan megszületik a pici – simogatta meg az idősebbik lánya a hatalmas pocakját – és tényleg nagy szükségünk van rád. Olívia is biztosan egy vidám nagymamát szeretne – tette hozzá szeretettel.
Lídia egészen elérzékenyült. Hirtelen nem is értette, hogy tekeredhetett annyira bele a fájdalomba és az önsajnálatba, hogy csak azzal foglalkozott.
Hiszen itt van neki a két csodálatos lánya és hamarosan megérkezik az első unokája. Nagyot sóhajtott.
– Annyira sajnálom – mondta aztán könnyes szemmel.
– Jaj, anya, ne sajnáld – ölelte magához Juditka.
A két lány közül mindig is ő volt az érzelmesebb, bújósabb, érzékenyebb. Szilvike racionális, pragmatikus típus. Judit amolyan művészlélek. Nem is érti, hogy lehet a két lány ennyire különböző. Elmosolyodott.
– A dolgokat el kell gyászolni – folytatta Judit –, annak is megvan a maga helye és ideje –, de aztán érdemes kitekinteni a gödörből. Olyan sok minden van itt kint is – mosolygott rá.
– Így van – bólogatott Szilvike és esetlenül ugyan, de ő is megölelte.
Így ültek néhány percig ölelkezve a konyhában és olyan érzés volt, mintha valami felmelegítené. Érezte, ahogy a vér körbe-körbe jár az ereiben, mintha a teste felengedett volna.
Kicsivel később, amikor már a mosogatónál állt, és az utolsó edényt tette a csepegtetőre, a lányok meg a háttérben cseverésztek, Szilvike odafordult hozzá.
– Mondott még valamit az orvos?
– Nem igazán – törölte meg a kezét a konyharuhába. – Elég, ha odafigyelek az étkezésre. Nincs komoly baj – mosolygott a lányokra.
Azt nem mondta el nekik, hogy a negyvenes éveiben járó doktornő azt mondta neki, hogy a vércukorprobléma lelki oka leggyakrabban a szeretethiány. Hogy figyeljen oda az emberi kapcsolataira és a saját szükségleteire. Hogy törődjön többet önmagával.
Így aztán az elmúlt pár napban rendet tett a ruhái közt, kiszanálta az ódivatú, régi darabokat, és vett magának néhány új felsőt, egy elegáns nadrágot és két egészruhát. Minden reggel tornázik, igaz csak tizenöt percet, de hát valahol el kell kezdeni. Tegnap kifestette a körmét. Halványrózsaszín, fényes lakkal. Most pedig itt ül a fodrász székében.
Eldöntötte, hogy Ferire maximum hetente egy napot fog szánni.
