2016. november 26. szombat
A sötétített üveges autó megállt egy kovácsoltvas kapu előtt, ami szinte azonnal kinyílt. Kis ideig a hófehér murvás bekötőúton haladt, aztán megállt egy villa széles lépcsősora előtt, amely a kaputól egyáltalán nem volt látható. Az autóból egy libériás sofőr szállt ki és kinyitotta a hátsó ajtót.
Makai György kilépett a napfényre, aztán felment a kőlépcsőkön. Nem kellett csengetnie, ahogy odaért a bejárati ajtó elé, az kinyílt.
Végigment a hosszú fekete–fehér járólapokkal kirakott folyosón, egészen a nagy tölgyfaajtóig. Lenyomta a kilincset, és belépett a könyvekkel zsúfolt szobába. A nagy antik íróasztal mellett álló öblös bőr fotelben egy férfi ült. Nem állt fel a helyéről és nem is üdvözölték egymást.
Makai odalépett hozzá, benyúlt méretre szabott öltönye zsebébe és kivett belőle egy borítékot. A férfi átvette, kinyitotta és kivette a tartalmát. Fényképek.
Egyesével átlapozta őket és annak ellenére, hogy az összes fotó őt ábrázolta kiskorú fiúkkal, félreérthetetlen pózban, ruha nélkül, az arcán semmiféle érzelem nem látszott. Miután mindet megnézte, visszacsúsztatta őket a borítékba, majd Makaira nézett.
– Honnan tudhatnám, hogy meg fogom kapni hétfőn és, hogy nincs belőle másolat? – kérdezte végül.
– Csak a szavamban bízhat, hogy megkapja, bíró úr – azzal kinyújtotta a kezét és visszavette a borítékot.
A bírónak nevezett férfi bólintott.
– Persze csak a megfelelő ítélet után – mondta Makai, miközben visszatette a képeket a zsebébe és az ajtó felé indult.
Épp úgy távozott, ahogy érkezett.