November 14.
Imre
Miközben állva kortyolja a forró, zamatos presszókávét a konyhapultnak dőlve, magában az előző esti beszélgetésen dohog.
Mégis milyen kérdés volt az Botondtól, hogy nem akar-e nyugdíjba menni? Miért menne? Fitt, sportos, friss az elméje és imádja a munkáját. Persze, a fia gyorsan visszakozott, miszerint csak aggódik érte, mert milyen stresszesek a mindennapjai, és hát mégiscsak hatvanhat éves. És akkor mi van? Azért, mert ennyi idős, termesszen tököt és járjon el sakkozni a nyugdíjas klubba? Vagy? Egyáltalán nem érzi magát öregnek! Persze lehet, hogy a fiának a harminc évével a hatvanhat az vénnek tűnik, de lehetne benne annyi tapintat, hogy gondolkodik, mielőtt kinyitja a száját. Megissza az utolsó korty kávét, elmosogatja a csészét, majd a csepegtetőre teszi. Fogja az előző este elkészített szendvicset, beleteszi a táskájába, belebújik a sportzakójába, lábára kényelmes, de elegáns cipőt húz, a kabátját a karjára teríti, aztán a garázsba megy. Vali, a felesége sokat rágta a fülét, mire rászánta magát az autócserére. De végül nem bánta meg. A kis ötajtós, fényes, sötétkék japán autó nagyon jól szuperál. És valóban nincs szüksége nagyobbra. Miközben kiáll a garázsból és jobbra kanyarodik az utcán, arra gondol, hogy a feleségének a sok hibája ellenére néha a praktikus dolgokban igaza volt.
Átenged a gyalogátkelőn egy idős urat, aki szapora léptekkel tolja maga előtt a kockás babakocsit. Egy nagypapa az unokájával. Különös ürességet érez, amikor arra gondol, hogy neki bizony már nem lesz unokája.
A felesége mindig is nagy családot szeretett volna. Már az esküvőjük után azonnal kisbabáról álmodott. Azonban teltek-múltak az évek, de nem sikerült teherbe esnie. Amikor pedig végre megfogant, elveszítette a babát. Aztán a másodikat és a harmadikat is. Ettől egyre elkeseredettebb és szomorúbb lett, ő meg tehetetlenül szemlélte a dolgot. Hosszas kivizsgálások következtek, de az orvosok semmi okát nem találták a dolognak. Végül nyolc évvel később megfogant a fiuk. Vali boldogsága leírhatatlan volt. Szó szerint repkedett. Mintha helyreállt volna a világ egyensúlya. Ő maga is nagyon boldog volt és várta a kis jövevényt. Talán a házasságuk legszebb napjai voltak ezek a hónapok. Aztán a szülésnél súlyos komplikációk léptek fel, és ki kellett venni Vali méhét. Talán ez volt az a pont, amikor egy helyrehozhatatlan repedés keletkezett a lelkén és a személyiségén. A depresszió volt az első komoly probléma. Ott volt az újszülött Botond és a mélabúba süppedt felesége. Kegyetlen időszak volt. Végül a gyógyszerek és a terápia úgy-ahogy helyrehozta Valit. Ő mindent megtett, hogy a kisfiának boldog gyerekkora legyen, de egy anya hiányát sehogy sem tudta pótolni. Ma is pontosan tudja, hogy a fiában mély nyomokat hagytak ezek az első hónapok. Aztán, ahogy Vali visszatért az életbe, akkor meg túlzott figyelemmel fordult a gyermek felé. Szinte teljesen rátelepedett. Hallott nemrég egy kifejezést: helikopterszülő. Amit erről olvasott, az tulajdonképpen jól leírja, a felesége működését. Aztán ez az időszak is elmúlt, és akkor megint nem törődött az asszony mással, csak önmagával. Aztán újra felelevenedett és Botondra telepedett. És ez így ment, váltakozva, hosszú-hosszú éveken keresztül. Ahogy a kórház elé kanyarodik, megint azon gondolkodik, amin oly sokszor, hogy ő tehetett volna-e bármit másként, hogy a dolgok ne úgy alakuljanak, ahogy. Hogy vajon ő maga mennyiben hibás a történtekben.
