Már másnap elhelyezkedett egy szalonban. Az üzlet tulajdonosa, egy alacsony, kopaszodó és pocakos férfi volt, aki jócskán elmúlt már ötven éves. Mohó tekintetét le sem tudta venni a lányról. Sophia az elmúlt években tökéletesen megtanult bánni a férfiakkal, és mint mindig, most is pontosan tudta, mit akar és azt is, hogyan fogja azt megkapni.
Amikor Frederico, a szalontulajdonos ránézett, ő lesütötte a szemét. Minden alkalommal olyan félénken viselkedett a környezetében, mint egy szűzlány. Nem fogadta el a meghívásait, kitért az érintése elől, csak akkor beszélt, ha kérdezte, akkor is halkan és keveset. Mindig udvarias volt, tisztelettudó és végtelenül visszafogott.
Egyik este aztán a férfi úgy intézte, hogy kettesben maradjanak.
– Cara! – szólította meg Sophiát. – Gyere kicsit közelebb hozzám, hadd nézzem meg ezt a ruhát rajtad!
Sophia engedelmesen közelebb ment, és közben lesütötte a szemét.
– Gyönyörű ez a ruha! Egy óra múlva jön érte Lady Ottawa. Persze ő messze nem olyan szép, mint te.
Sophia a szeme sarkából látta, amint a férfi megnyalja a szája szélét.
– Neki nincsenek ekkora mellei, mint neked, úgyhogy be kell venni a ruhából. Vedd le, kedvesem!
– Igenis, Signor Totti! – felelte Sophia, aztán az öltözőbe ment és vetkőzni kezdett.
Mintegy „véletlenül” résnyire nyitva felejtette az öltöző ajtaját. Épp csak annyira, hogy lehessen látni a kinti tükörben, amint a ruha a bokája köré hull. Frederico azonnal ott termett, és szélesre tárta az ajtót. Ő halkan felsikoltott, és maga elé kapta a köpenyét. A férfi mögé lépett, és a lány látta a tükörben, amint húsos ujjait a csípőjére csúsztatja.
– Sophia, cara, légy kedves hozzám, és a lábaid elé helyezem a világot! – lihegte a fülébe.
– Signore, kérem – húzódott el tőle –, hiszen ön nős!
– Ugyan, cara! Én nem szeretem a feleségem!
– Ön akkor is nős! Én sosem tennék ilyet!
Ügyesen úgy lépett el a férfi mellől, hogy a köpenye közben kissé szétnyílt és felfedte telt melleit. A férfi szemében őrült vágy tükröződött.
– Kérlek, Sophia, csak egy egészen kicsit légy kedves hozzám!
– Signor Totti, üljön le egy kicsit, kérem – mondta a lány nagy sóhaj kíséretében.
A férfi leült, Sophia pedig odakucorodott a fotel mellé, Frederico lábai elé.
– Signore, kérem, én…– nézett felfelé, egyenesen a férfi szemébe. – Nem is tudom, hogy mondjam el… Nem sokkal azután, hogy elkezdtem önnél dolgozni, én… – lehajtotta a fejét és szinte maga elé suttogta –, szóval én beleszerettem önbe – újra felemelte a fejét és kissé elpirult. – Esténként az ágyamban fekve elképzelem, ahogy megérint, ahogy megsimogatja az arcom, ahogy csókokkal halmoz el, vagy ahogy… – a hangja egyre rekedtebbé vált –, ahogy… – megfogta a férfi kezét – a tenyerét a mellemre borítja –, és a férfi húsos kezét a mellére vonta, közben szorosan bezárta a szemét és halkan pihegett.
Érezte a férfi remegését. Megszorította a kezét. A férfi szinte durván markolta a mellét. Ekkor újra ráemelte a tekintetét. Látta a kéjsóvárságot a vizenyős szemében.
– De… tudja, én…– remegett a hangja –, én képtelen vagyok rá, mert… Mert ön nős! És… és én… – ejtette ki a szavakat, szinte már dadogva. – Szóval az apám szeretőt tartott, és az anyám egyszer rajtakapta, aztán… – elfúlt a hangja, és kicsordult a könny a szeméből. Bravó, Sophia! – dicsérte meg saját magát. – Aztán az édesanyám öngyilkos lett. Én találtam rá, és azóta… – Sophia sírva fakadt. Ezért Oscar díjat kaphatnék! – méltatta újfent magát.
Nyolc hónappal az öltözői jelenet után, Sophia Signor Totti felesége lett.
