Az asszony valamikor csinos volt, de most… A haja néhol már ősz, a bőre az utóbbi években valahogy megfonnyadt, a keze karomszerű és májfoltos, a háta kissé meghajlott. A lábai vékonyan meredeznek az itt–ott lyukas otthonka alól és a bőre pergamenszerű, ahogy a csontra feszül. Mintha sokkal, de sokkal idősebb lenne a koránál. Az asszony megfordul és halványan rámosolyog. Elől hiányzik egy foga, kettő pedig le van törve. De nekik nincs pénzük fogorvosra. Fogorvosra sem. Ruhára sem. Örül, hogy egyáltalán nem halnak éhen. Napi tizenkét órában, két műszakban dolgozik a gyárban, de egyedüli kereső a családjukban. A fizetés nem túl magas. A hitel törlesztő részlete viszont egyre magasabb. Legalább van munkája! A legtöbb embernek munkája sincs. Egyszerre dühös a világra, és a tulajdonosra, miközben érez némi hálafélét is Makai György iránt, akié a gyár, ahol dolgozhat.
A felesége meleg rántott levest tesz elé egy szelet pirítóssal. Bekanalazza a levelest. Azután csak ülnek a csendben, a gyéren megvilágított konyhában. Már nagyon régóta nincs mondanivalójuk egymás számára. Amikor az asszony elveszi előle az üres tányért, megérezi a mosdatlan test szagát és önkéntelenül elfintorodik. Egyszerre érez mély sajnálatot és valami dühvel kevert zavarodottságot.
Csendben feláll, vizet melegít, a fém lavórba önti és alaposan megmosakszik egy darab szappannal. Tiszta inget vesz fel, aztán a homályos tükörbe nézve megigazítja sötét, sűrű hullámos haját. Nézi markáns arcát, látja, ahogy az idő, és a nélkülözés pókhálószerű ráncokat rajzolt rá, de valahogy mégis… Látja, ahogy saját fekete szemében ott szikrázik, tündököl az élet, a vágy, a szenvedély. Megrázza a fejét, aztán kilép az apró fürdőszobából. Cipőbe bújik, majd a kilincsért nyúl. Hátra fordul, látja, hogy a felesége épp lefekvéshez készül.
– Majd jövök – húzza be maga után az ajtót.
Az asszony egy szót sem szól.
Úgy tíz perc séta után éri el a kis teret. Ott jobbra fordul és megáll a negyedik háznál. Kicsi, de takaros ház. Apró kavicsot vesz a kezébe és az ablaknak dobja.
Hamarosan nyílik az ajtó. A férfi érzi, ahogy az ölét elönti a forróság. Alina meggypiros rövid ujjú, testhezálló, ruhát visel, amely szabadon hagyja kerek térdeit. Szív alakú arcát sötét haj foglalja keretbe, amely csigákban omlik a vállára. Még innen is látja, ahogy a hatalmas tüzes fekete szemekben csillogó szikrák táncolnak. Vagy csak érzi?
– Ó, Miklós! – lép közelebb a kapuhoz.
A férfi lája, ahogy mellei ringanak a piros anyag alatt, és ahogy kerek csípője minden lépésnél lágyan mozdul a dús combok felett.
– Hát eljöttél? – szinte sóhajtva kérdezi, ahogy kinyitja a kaput – Gyere be.
– Jó estét, Alina – mondja a férfi és maga is érzi, milyen vágytól rekedt a hangja.
Alina megy elől, ő meg utána. Elképzeli, a telt combok közt a sötét szőrrel borított ölét és érzi, ahogy a férfiassága keményen ágaskodik. Belépnek a házba. Alina szembefordul vele, ő közelebb lép. Egészen a falhoz szorítja. Alina szája a szájára tapad, ő meg kezével már a ruháját húzza felfelé és maga sem tudja hogyan, de már benne is van. A nő öle forró és nedves, mintha nagyon várta volna őt.
Húsz perccel később már visszafelé ballag. Úgy érezi, sosem szeretett még így senkit, mint Alinát. Egészen hazáig azon álmodozik, hogy Alinával kellene élnie. Vince is biztosan imádná az új életet. Hiszen ő is szereti Alinát.
Ahogy belép a házba, szinte mellbe vágja a valóság. A szegényes hajlék, a mosdatlan test szaga, ahogy a felesége halkan horkol az ágyban.
Leül a konyhaasztalhoz, kezébe temeti az arcát.
Gondolatai körbe–körbe járnak, mint az utóbbi hónapokban oly sokszor. Talán egy óra is eltelik így. Végül, elhatározásra jut. Elválik, és elveszi feleségül Alinát. Holnap este elmondja neki. Megkéri, hogy várjon rá, míg mindent elintéz, és azt is megmondja neki, hogy legyen a felesége. Igen, holnap este megbeszéli vele. Nem tud élni nélküle. Ez itt olyan – néz körül –, mintha élve meghaltam volna.
Bemegy Vince cipős doboz méretű szobájába és leheveredik az ágya mellé a kopott rongyszőnyegre. Ott nyomja el az álom.
Reggel sajgó tagokkal, de boldogan ébred, hiszen végre elhatározta magát. Kint még sötét van, amikor elindul dolgozni. A gyár felé vezető úton szinte tánclépésekben halad és vígan fütyörészik.
