Zalán reggel izgatottan ébredt, már az ágyban forgolódva is arra gondolt, hogy ma biztosan történik valami érdekes. A konyhába sietett, ahol az asztalon most medvesajtos kenyér és egy bögre citromos tea várta. Lelkesen nekilátott a reggelinek, miközben gondolatai már egészen máshol jártak.
– Milyen jó lenne, ha lenne egy biciklim! – motyogta magának. Elképzelte, ahogy az új biciklivel körbejárja a falut, felfedezi a szűk ösvényeket, a falu széli kis patakot, a mezőt és kiserdőt. Az anyukája azonban nemrég azt mondta, hogy most nem tudnak biciklit venni, mert spórolniuk kell.
Reggeli után Zalán elővett egy rajzlapot, és nagy gondossággal rajzolni kezdett.
Egy gyönyörű piros biciklit képzelt el, kosárral az elején és csengővel a kormányán. Amikor elkészült, a rajzot gondosan a komódra helyezte, majd felöltözött. Aztán gondolt egyet és szalvétába csomagolt két szelet meggyes pitét, a kis piros tányéron felhalmozott szeletekből, amelyet az anyukájával együtt sütöttek, tegnap késő délután.
Az utcára szaladt, ahol a padon már ott ült János bácsi, a botjára támaszkodva. Zalán boldogan sietett oda hozzá.
– Hoztam neked valamit! – közölte vidáman, megállva előtte, és mintha valami kincset tartana a kezében, óvatosan szétnyitotta a szalvétát.
– Mi ez? – kérdezte az öreg, rápillantva a piteszeletekre.
– Meggyes pite! Az anyukámmal sütöttük tegnap. Nagyon finom, kóstold meg! – nyújtotta felé Zalán a kis csomagot.
János bácsi remegő kézzel vette el az édességet, miközben a kisfiú mellé telepedett a padra, aztán mindketten beleharaptak a meggyes süteményükbe. Az öreg az első falat után lassan elmosolyodott.
– Hm… Egészen olyan, mintha Erzsike sütötte volna – bicsaklott meg kissé a hangja.
– Ki az az Erzsike? – kérdezte Zalán.
Az öreg szeme elfátyolosodott, és halkan felelte:
– A feleségem. De már elment.
– Hova ment? –nézett az idős férfira a kisfiúra nagy kerek szemekkel.
János bácsi hallgatott, mintha nem tudott volna mit felelni. Zalán körbenézett, aztán az égre pillantott.
– Az égbe ment? Az én apukám is ott van fenn. Egyszer elment dolgozni, aztán nem jött haza és az anya azt mondta, hogy autóbalesete volt, és nem csak akkor nem jött haza, hanem soha – a kisfiú hangja halk volt, de a szavakat gyorsan ejtette ki.
Az öreg bólintott, és az égre emelte a tekintetét.
– Igen, Zalán. Erzsike is ott van.
Nem szóltak, halkan falatozták a pitét. Miután Zalán megette az övét, az idős férfihoz fordult:
- Ő is autóbalesetezett?
- Nem. Nagyon beteg volt. Aztán elment.
- Szerinted találkozott az apukámmal? – fürkészte Zalán az öreget.
János bácsi a homlokát ráncolta.
– Mit tudom én, kölyök! Ne kérdezősködj folyton! – mordult fel, és hirtelen felállt.
Zalán csak ült a padon, és szomorún nézett utána, ahogy az öreg lassan elcsoszogott a háza felé. Aztán az idős férfi a kapuban megállt, és visszanézett a kisfiúra.
– Köszönöm a pitét, Zalán. Most elfáradtam. Majd holnap találkozunk… – Hangja remegett, szemei könnyesek voltak.
Zalán nem mondott semmit, csak bólintott. Visszaszaladt a házba, elővette a rajzlapot és a színes ceruzákat. Az asztalnál ülve, rajzolni kezdett és annyira koncentrált, hogy még a nyelvét is kidugta.
