Enrico felesége váratlanul meghalt. A férfi láthatóan majd belepusztult a bánatba. Sophia vigasztalta, ahogy csak tudta. Órákon át ült a férfi mellett, és hallgatta, ahogy az a hőn szeretett feleségéről áradozik. Sokszor azt hitte, szálanként tépi ki a haját vagy a férfira ordít, hogy hagyja már abba annak a sápkóros, aszott kórónak a magasztalását, de erőt vett magán és együttérzést mutatott, amiért a férfi láthatóan hálás is volt.
Négy hónap telt el így. Akkor Enrico mintha kissé éledezni látszott volna. Egy este egymás mellett ültek, és éppen – kiről másról? – a férfi elhunyt feleségéről, beszélgettek. Pontosabban Enrico beszélt róla, Sophia pedig hallgatta. A kandallóban ropogtak a fahasábok, sejtelmes fénybe vonva a szobát. A falakat mindenütt az elhunyt asszony és Enrico közös fotói borították ‒ hatévnyi boldogság képekben. Sophia legszívesebben mindet letépte volna a drága tapétáról, és egyesével miszlikekbe aprította volna őket, de tudta, türelmesnek kell lennie.
– Sophia – nézett rá a férfi –, te vagy a legszebb, legnemesebb nő, akit ismerek. Itt ülsz mellettem hónapok óta és a sirámait hallgatod, miközben bárki más a fél karját odaadná, hogy csak a társaságodban lehessen. Bocsáss meg nekem! Milyen önző vagyok!
Hatalmas zöld szemeivel csak nézett rá bánatosan, és Sophia úgy érezte, megszakad a szíve.
– Ugyan, Enrico – fogta meg a férfi kezét –, erre valók a barátok.
És akkor Enrico hozzáhajolt és megcsókolta. Mintha az elmúlt hónapok minden érzése egyszerre vegyült volna abba a csókba, mint egy érzelmi esszencia. Sophia szédült, kipirult az arca, és hallotta a saját szívdobogását. A férfi, miközben a keze a mellét simogatta, halkan becézőn suttogott. Az asszony mindennél jobban vágyott rá.
Aztán Enrico hirtelen megmerevedett és elengedte őt.
– Bocsáss meg! Kérlek, Sophia, bocsáss meg! – a szavak úgy buktak ki belőle, mint megannyi tüzes parázsló széndarab. – Ne haragudj! –temette arcát a kezébe. – Úristen, mit csinálok?! Nem megy. Sophia… Kérlek, ne haragudj!
A nő alig kapott levegőt. Remegett a hangja, amikor megszólalt.
– Semmi baj, Enrico, semmi baj.
Három nappal később a jelenet megismétlődött.
Még két keserves hétnek kellett eltelnie, mire a férfi végre a magáévá tette. Sophia úgy érezte, a mennyekben jár. Enrico gyengéd volt, figyelmes, csodás szerető, és ami a testét illeti, a természet pazar adottságokkal áldotta meg.
Az egész éjszakát együtt töltötték, és másnap a férfi kisfiús mosollyal ült az asztalnál, ahol ‒miután befejezték a reggelit ‒ megfogta az asszony kezét.
– Sophia, cara, segíts nekem!
– Amiben csak akarod, drágám!
El kell engednem az én szeretett feleségemet teljesen. Helyére kell tennem az iránta táplált érzéseimet, hogy… – zöld szemeivel ekkor mélyen az asszony fekete íriszű tekintetébe nézett –, hogy úgy szerethesselek, ahogy megérdemled.
Sophia majdnem elsírta magát a boldogságtól.
– Adj nekem egy kis időd, cara! Elutazom egy hónapra.
A nő úgy érezte, egy jeges kéz markol a szívébe.
– Egy barátomnak van egy eldugott háza a tengerparton, Spanyolországban. Egyedül kell legyek kicsit. Rendet tenni a szívemben, a lelkemben, hogy valóban méltó legyek a szerelemedre.
– Muszáj ilyen hosszú időre? – kérdezte az asszony, miközben szemében könnyek csillogtak.
– Ne sírj, szerelmem! – suttogta a férfi közelebb húzódva hozzá, és a haját simogatta – Visszajövök hozzád… és aztán minden rendben lesz! Csak egyetlen hónap. Mi az ahhoz képest, ami utána életünk végéig ránk vár? – szorította magához az asszonyt. – Sophia, ha visszajöttem, hozzám jössz feleségül?
Még itt, a kórházi ágyon fekve is a fülében csengtek a szavai. Pillantása a kezére esett, és elégedetten szemlélte a hatalmas gyémántot, amit a férfi ajándékozott neki az elutazása előtt. Ez három napja történt. Azóta minden nap órákat beszéltek telefonon. Újév első hétvégéjén pedig összeházasodnak és Párizsba mennek nászútra.
Ekkor megszólalt a telefonja. Látta, hogy Enrico keresi. Felkapta a készüléket, és meghallotta a férfi hangját:
– Hogy van az én leendő feleségem, a világ legszebb nője? – kérdezte szerelmes hangon.
– Enrico! – dorombolta Sophia, miközben szélesen mosolygott. Ötvenöt évesen életében először szerelmes volt, és csodásan érezte magát!
