November 20.
Imre
– Ez kemény menet volt! – mondja kifulladva Endrének, aki szintén a homlokát törölgeti a nyakába akasztott törölközővel.
– Mint mindig – vigyorog rá a másik férfi a háló felett. – Igyunk egy sört! – javasolja.
– Maradok a gyümölcslénél.
– Mint mindig – kacsint rá Endre.
Negyedórával később, kipirult arccal a játéktól és a forró zuhanytól a teniszklub éttermében ülnek. Endre előtt egy gyöngyöző pohár sör, ő előtte pedig egy frissen facsart narancslé.
– Hogy van Botond? – kérdezi Endre.
– Remekül – mosolyodik el. – Már képes kritizálni is. Megkérdezte, miért nem megyek már nyugdíjba – ráncolja össze a szemöldökét.
– Upsz! Jól megtalált ezzel a kérdéssel! – nevet fel Endre.
– Végülis, érthető. Harmincévesen biztosan én is kész vénségnek láttam a hetven közeli embereket – von vállat.
– Hm – gondolkodik el Endre. – Jogos. Hozzáteszem, messze nem úgy nézel ki, mint egy hetven közeli – kortyol bele a sörbe.
– Nem is érzem úgy magam – nyúl a poharáért. – Mi van a legújabb pácienseddel?
Endre onkológus. Méghozzá a legjobb, akit ismer. Fiatal felnőttekre specializálta magát. A betegei nagy része tizennyolc és harminc év közötti. Kemény vállalás. És közben csodálatos hivatás is. Nagyon sok embert megmentett már. Köztük Botondot is.
Kis ideig a munkáról beszélgetnek, aztán Endre az órájára néz, és azt mondja:
– Lassan indulnom kell.
– Nekem is – néz ő is az órára. – Jövő héten, ugyanekkor?
– Nem fog menni – rázza a fejét a barátja. – Ica kitalálta, hogy pihenésre van szükségem, és olyan helyre foglalt, valami természetközeli szálláshelyet, ahol még térerő sincs. Szóval négy napra eltüntet a való világból.
– Vagy épp, hogy oda visz el – vágja rá ő.
– Érdekes megközelítés – néz rá Endre, majd elgondolkodik kicsit -, de azt hiszem, igazad van.
– És a feleségednek is – teszi hozzá –, mert valóban szükséged van egy kis kikapcsolódásra.
– Hát igen… Mi is lenne velem, az én szerető Ilonkám nélkül – kacsint a barátjára.
– Ej, szerencsés ember vagy te, Várhelyi professzor – nevet fel Imre.
– Így igaz, barátom – bólogat a másik férfi. – Mit ér a férfi szerető asszonyszív nélkül? Ó. Nem úgy gondoltam… – jön zavarba.
– Ugyan! – legyint ő. – Igazad van. Csak neked sikerült, nekem meg nem.
– Még sikerülhet – néz rá Endre.
– Az én koromban?!
– Aha, a te korodban – néz rá komolyan a barátja.
– Nem hiszem – csóválja a fejét ő.
– Sokat segít, ha kimozdulsz néha-néha. Mert itt – mutat körbe a teniszklubon –, a kórházban, erdei ösvényeken egyedül gyalogolva, vagy kocogva tényleg nem sok az esélye, hogy összefuss valakivel, akit randira hívhatsz.
– Nem úgy volt, hogy sietned kell? – néz rá mosolyogva Endére.
Elköszönnek egymástól, de ő még marad néhány percig. Kavarognak a gondolatai, ami az ő esetében ritka dolog, mert általában összeszedett és fegyelmezett. De az utóbbi napokban, mintha egészen szentimentális lenne. Talán mégis tényleg öregszik?
Aztán Endre feleségére gondol. Ica mindig is igazi tyúkanyó típus volt. Mióta csak ismeri, folyton körberajongja a férjét, felnéz rá, és gondoskodik róla. Persze cserébe Endre meg a tenyerén hordozza. Ilyen házasságok is vannak. Vajon az övé hol ment teljesen tönkre, és miért? Talán az a titok, hogy Endre halálosan szerelmes volt Icába és vice-versa. Ő szerette Valit, amikor feleségül kérte, de nem volt halálosan szerelmes. Több volt a döntésében a praktikum, mint a szerelem. Vajon Vali szerelmes volt őbelé? Nem tudja biztosan. És már soha nem is fogja megtudni. Azt sem tudja visszaidézni, hogy bár, ha szerelmes nem is volt a feleségébe, de szerette, hogy a szeretet, mikor kopott meg szinte teljesen. De azt napra, sőt órára pontosan vissza tudja idézni, hogy mikor gyűlölte meg…
Tizenhárom éve történt. Két nappal karácsony előtt. Azon a napon korábban ment haza, mert a kis pártfogoltja, akivel munka után, szerdai napokon szokott másfél órát foglalkozni, megbetegedett és lemondta az aznapi órát. Már akkor figyelmes lett a különös hangra, amikor benyitott a házba…
