November 14
Lídia
A kórházi ágyban fekszik és azon gondolkodik, hogy hogy lehet az, hogy ő, aki olyan életerős és vidám fiatal nő volt, ő, aki a hátán vitte az egész családot, itt fekszik kiszolgáltatva, egyedül, betegen. Mintha nem lett volna elég baja már eddig is! Miért van az, hogy ahogy megöregszünk, elkezd elfogyni az életerőnk, és cserben hagy bennünket a testünk? Mennyi, de mennyi mindent véghezvitt, mi mindent megoldott, elrendezett, mennyi embernek a kedvében járt. Most pedig! Könnyek marják a szemét. Eszébe jut, amikor rájött, hogy várandós. A kezdeti megdöbbenést olyan gyorsan váltotta fel a szárnyaló boldogság, hogy szinte észbe kapni se volt ideje. És Feri, annak ellenére feleségül vette, hogy tudta, nem az övé a gyerek. Visszaidézi, amikor megszületett Szilvike. Különös, hogy amikor vajúdott, úgy érezte, hogy kibírhatatlan a fájdalom, hogy talán túl sem éli, aztán amikor kézbe vette az apró, ráncos kisbabát, az ő kicsikéjét, úgy felejtette el a fájdalmat, mintha soha nem is lett volna. Talán bármilyen fájdalmat élünk át, ha a végén nagy a jutalom, amiért igazán megérte szenvedni, akkor a fájdalom emlékét felülírja a boldogság. Most a lelke fáj. Nagyon-nagyon fáj. És semmiféle jutalom, eredmény nem látszik általa. Kétségbeejtő! Leélt már hatvan évet. Hat évtizedet. Biztos, hogy sokkal kevesebb van vissza, mint amennyit már élt. Valami félelem jellegű érzés keríti hatalmába. De vajon mitől fél? Talán attól, hogy meghal? Nem. Úgy érzi, nem attól.
Sokkal inkább attól, hogy már nem fog igazán élni, mielőtt meghalna.
Próbál boldogságemlékek után kutatni az elméjében. Valamiféle kapaszkodót keres, hogy ez a hatvan év, ami már eltelt, ez jó volt. Jó és szép, és boldogság volt benne.
Soha nem beszéltek Ferivel arról, hogy Szilvike nem az övé. A férfi sajátjaként szerette és nevelte. Boldogok voltak, amikor a kislány világra jött. Táncoltak, amikor sok-sok évvel később másodjára is teherbe esett. Feri nem volt kimondottan figyelmes férj, de rengeteget dolgozott, hogy megteremtsen nekik mindent, és jó apja volt a lányoknak. Sok volt a dolgos hétköznap, kevés az ünnep, és még kevesebb a szabadidő. Aztán jött az a bizonyos másik nő, és akkor Feri elment. Ma sem tudja megmondani, mit érzett akkor pontosan. Mintha az egész világ hasadt volna darabjaira és mintha megint elárulták volna. Azt hitte, sosem fogja tudni ezt megbocsátani, de persze mégis meg tudta. És Feri visszajött. És aztán újra megtörtént, épp csak a női név volt más. Ez a második eset sok-sok évvel az első után történt, és sokkal hosszabb ideig is tartott. Akkor azt hitte, ennél rosszabb már nem jöhet, de aztán Feri újra visszajött, és valami olyasmit mondott, amitől kifordult a világ a négy sarkából…
