Zalán már pirkadatkor felébredt. A hajnali fény éppen csak megjelent az ég alján, és ő hallotta, ahogy az anyukája halkan beszélgetett valakivel a ház előtt. Kíváncsian csusszant ki az ágyból, és mezítláb osont az ablakhoz. Az anyukája a kapuban állt, és egy idős, kendőt viselő falubeli nénivel beszélgetett.
– Az a zár teljesen megadta magát – mondta az anyukája. – Nem tudom kifizetni most a lakatost, túl sokba kerülne.
– Hát, Magdikám, itt van egy lakatos a faluban, de igazad van, nem olcsó – bólogatott a néni együttérzően. – De valahogy csak megoldjátok, nem igaz?
Az anyja felsóhajtott, majd gyorsan elbúcsúzott, hogy elérje a buszt, ami a munkába viszi. Zalán kócosan leült a konyhaasztalhoz, ahol egy szelet zsíros kenyér zöldpaprikával és egy pohár bodzatea várta. Gondosan megette a reggelijét, majd felöltözött. Ahogy elkészült, az utcára szaladt, remélve, hogy János bácsit már megtalálja a padján.
De János bácsi nem a padon ült, hanem a háza előtt állt, és egy kannából öntözte a virágait. Vidáman odaszaladt hozzá.
– Jó reggelt, János bácsi! Mit csinálsz?
Az öreg egy pillanatra megállt, majd felemelelte a fejét.
– Jó reggelt, kölyök! Öntözöm a virágokat. Látod, szárazság van, és csak ilyenkor reggel lehet öntözni, amikor még nem süt annyira a nap.
Zalán kíváncsian közelebb lépett, és megnézte az ágyásban tarkálló növényeket.
– Milyen szép virágok! Mik ezek?
János bácsi botjára támaszkodva közelebb hajolt a növényekhez.
– Ez itt sásliliom, az ott körömvirág, ezek pedig oroszlánszájak.
Zalán hangosan felkacagott.
– Oroszlánszájak? Milyen vicces nevük van!
Az öreg is elmosolyodott, és mutatóujjával megérintette a virágokat.
– Nézd csak meg közelebbről! Olyanok az apró virágok, mint egy nyitott száj. Erről kapták a nevüket.
Zalán áhítattal hajolt közelebb, majd bólintott.
– Tényleg olyan! És ez a kék itt? – mutatott egy másik virágra.
– Az őszirózsa – válaszolta János bácsi csendesen. – Olyan a színe, mint Erzsike szemének volt.
Zalán kicsit oldalra billentette a fejét.
– Ő volt a feleséged, ugye?
Az öreg bólintott, és mélyen felsóhajtott.
– Igen, ő volt. Szerette ezeket a virágokat. Mindet ő ültette. Addig szép is volt a kert, amíg élt. Most meg… nézd csak – bökött a botjával néhány gazra. – Tele van gyommal.
Zalán közelebb hajolt, és kíváncsian vizsgálgatta a zöld növényeket.
- Mi az a gyom?
- Gaz – felelte az idős férfi. – Olyan növény, amely nem kívánatos vendég ott, ahol van. Eleszi a tápot a szép virágoktól, megszorítja a gyökerüket, meg elissza előlük a vizet.
- Akkor miért tetted ide őket? – kérdezte a kisfiú.
- Nem tettem én! Jönnek ezek hívatlanul!
- Betörő növények? – ámuldozott a kisfiú.
- Olyasmi – nevette el magát az öreg.
– Mit kell velük csinálni?
– Ki kell húzogatni a gyökerükkel együtt őket. Egyesével. De én már nem tudok oda lehajolni, hogy kigazoljam a kertet.
– Akkor segítek! – jelentette ki határozottan Zalán, és rögtön munkához is látott.
Apró kezei sorra húzgálták ki a gazokat. Az öreg mosolyogva instruálta. Egy idő után a kert tisztább lett, és János bácsi elismerően bólintott.
– Ügyes vagy, kölyök! Meglásd, holnapra a virágok kétszer ilyen szépek lesznek! – mondta végül.
Zalán elégedetten leült egy kicsit pihenni a padra és megtörölte izzadt homlokát, majd azt kérdezte:
– János bácsi, hogyhogy ilyen korán felkeltél?
Az öreg felneveett.
– Én? Inkább te, kölyök! Hogyhogy ilyen korán talpon vagy?
Zalán ránézett az idős férfira, majd nagy komolyan azt felelte:
– Felébredtem az anyukám hangjára. Egy nénivel beszélgetett, mert elromlott a kapunk, és azt mondta, hogy most nem tud lakatot hívni, mert nincs rá pénzünk.
- Tán lakatost, nem? – nevette el magát az öreg.
- Annak semmi értelme!
- De, de. Nem lakat, hanem lakatos.
- Az micsoda? A lakatot azt tudom, de a lakatost nem.
- Olyan ember, aki zárakat javít.
- Ja, értem! – bólogatott a kisfiú.
János bácsi elgondolkodott, majd megszólalt:
– Lakatos, mi? Van nekem szerszámom. Menjünk, nézzük meg azt a kaput!
Zalán boldogan pattant fel, és együtt indultak meg János bácsi háza felé, hogy elhozzák a szerszámokat.
