November 14.
Lídia
Miközben begombolja a vastag szövetkabátját, belepillant a tükörbe. A szeme alatt fekete karikák, az arcán megereszkedett a bőr. Látni sem bírja! Megrázza, majd lehajtja a fejét. Zavartan beletúr a hajába. Érzi az ujjai alatt a hullámos tincseket. Fiatal korában fényes, gesztenyebarna, sűrű haja volt, aztán amikor jöttek a gyerekek, rövidre vágatta. Amikor korkedvezménnyel nyugdíjba ment, akkor kezdte festetni, mert felfedezett néhány ősz tincset. De most már tizenegy hónapja, hogy nem járt a fodrásznál. Az előbb a tükörben egy pillanatra látta, hogy több centis lenövés van a fejbőrénél. Az egész ősz.
Ezek szerint teljesen megőszült. Belebújik a lapos talpú bokaciszmájába, kezébe veszi a bőr válltáskát, amit a lányoktól kapott az ötvenötödik születésnapjára, öt éve. Szép darab, de sokáig csak ritkán hordta, mert túl nagy. Persze most, hogy ennyi mindent kell magával vinnie, hasznos. Az elmúlt tizenegy hónapban csak ezt használja. Nagy kár, hogy szükség lett rá. Újra belepillant a tükörbe és hirtelen elszégyelli magát. Kócos, a haja lenőve, az arcán semmi smink. Ramatyul néz ki. Bár kit érdekel egyáltalán? Vállat von, kezébe veszi a kulcsot, aztán kilép az ajtón. A lehelete sűrű páraként gomolyog előtte, ahogy elindul az utcán. November közepe van, de sokkal hidegebb az idő, mint az elmúlt években. Lát néhány pocsolyát, amiken piszkos hártyát képzett a jég. Kikerüli őket. Délelőtt tíz óra van, de olyan sűrű felhők ülnek az égen, hogy a fények alapján hajnalnak gondolná az ember. Mintha az időjárás hozzáigazodott volna a hangulatához. Fejét lehajtva, a gondolataiba mélyedve lépked. Minden nap megteszi ezt az utat oda-vissza. Csukott szemmel is odatalálna. És amúgy sem érdekli, mi zajlik körülötte. Feri azt ígérte neki, hogy a hatvanadik születésnapján elviszi Egyiptomba. Hogy ott fognak tölteni két hetet, és megnézik a piramisokat. Az ígéreteit szinte sosem tartotta be, és hiába esküdözött, hogy ez most aztán igazán így lesz, mert nem lesz. December huszonnyolcadikán fogja betölteni a hatvanadik évét, és semmiféle Egyiptom, meg piramisok nem lesznek. Abban sem biztos, hogy ő lesz-e egyáltalán akkor még. És talán jobb is lenne, ha nem lenne. Ha addigra már nem ebben a mocsaras fájdalomban kellene sétálni minden nap. Elfáradt. Nagyon elfáradt. Feri, meg az ő ígéretei! Hirtelen olyan dühöt érez, hogy legszívesebben földhöz vágná a táskáját. Saját magát is meglepi ez az érzés. Mert most nem fulladozik, nem az üresség veszi körbe, hanem ez a pusztító düh. Márpedig ő talán még soha életében nem volt igazán dühös. Különös. De aztán ahogy jött, úgy el is múlik a harag, és nem marad utána más, csak a reménytelen sötét üresség és a fájdalom. Egyik láb a másik után. Mindjárt át kell kelnie a gyalogátkelőn. Nincs lámpa. Körül kell nézni, hogy el ne üsse valami. Bár végülis, talán jobb lenne, ha elütné valami. De nem, mégse. Még a végén nem meghalna, hanem megnyomorodna. Még belegondolni is szörnyű. Jobbra fordítja a fejét, aztán balra. Nem lát járművet.
Hirtelen sárga pontok kezdenek táncolni a szeme előtt, aztán elfogja a szédülés. Egyre jobban és gyorsabban forog körülötte minden. Kiáltani akar, de nem tud. Érzi, amint a lábai kicsúsznak alóla, aztán még hallja, ahogy a feje a betonnak koppan, majd elnyeli a sötétség…
