November 20.
Imre
Azon a tizenhárom évvel ezelőtti napon, a különös hangot leszámítva, meglepően csendes volt a ház. Valit szólongatta, de nem kapott választ. Márpedig a felesége ebben az időpontban mindig otthon szokott tartózkodni. Beleszimatolt a levegőbe és meglepte, hogy a konyhából sem érkeznek a vacsora készítésre utaló illatok. Bár Vali az utóbbi hetekben különösen rapszodikus hangulatban volt és nehéz volt előre kiszámítani, hogy melyik órában épp milyen állapotban lesz, de a vacsorát sosem mulasztotta el elkészíteni. Úgy ragaszkodott hozzá, mintha az egyetlen biztos pont lenne az életében. Pár hónapja fordult megint nagyon rosszra a helyzet és kért is időpontot a pszichiáterétől, aztán mégsem ment el. Tegnap kissé össze is szólalkoztak ezen, mert mindenáron rá akarta venni, hogy kérjen új időpontot, és aztán azt mondta neki, hogyha nem teszi meg, akkor majd kér ő, és elviszi ő az orvoshoz. Vali kikelt magából és olyanokat vágott a fejéhez, amiktől még most is összeugrik a gyomra.
– Te aztán mindig a könnyebbik utat választanád, mi?! Nem törődsz velem, hanem átpasszolod másra a törődést. Mindig is ilyen voltál! A személyes természetű problémákat oldja meg valaki más, te csak kinyitod a pénztárcádat és ezzel el van intézve!
– Ez egyáltalán nem így van – felelte. – Ez a probléma szakembert igényel. Mindent megteszek, ami tőlem telik, de az orvosi részét nem tudom én megoldani.
– Orvos vagy, baszd meg! – köpte a felesége a szavakat olyan durván, hogy ő visszahőkölt.
– Belgyógyász vagyok, nem pszichiáter – mondta magára erőltetett nyugalommal.
– Ó, hát persze, a doktor úr csak a testhez ért, a lélekhez nem! – vágta rá Vali gúnyosan.
– Sajnálom – hajtotta le a fejét. – Mire van szükséged, mit tehetek érted? – kérdezte.
– Egy nagy pohár vodkára!
– Azt sajnos nem lehet. Te is tudod, hogy…
– Úgy bánsz velem, mint egy gyerekkel! Miért ne ihatnék meg egy italt?! – nézett farkasszemet vele az asszony.
– Vali, te is tudod, hogy milyen súlyos problémák voltak az alkohollal. És, hogy a te állapotodban különösen nem tesz jót, ha….
– ÁLLAPOTOM?! – ordította Vali. – Úgy beszélsz rólam, mintha dilis lennék! Semmiféle állapotom sincsen! Nem vagyok dilis!
– Egy mentális probléma nem jelenti azt, hogy dilis valaki. Bárkivel előfordulhat. Valakinek inzulinrezisztenciája van, más depressziós, vagy bipoláris zavarral küzd. Ettől még…
– Kurva okosnak képzeled magad, mi?!
– Nem – felelete lemondón. – Csak szeretném, ha tudnád, hogy semmi rosszat nem gondolok rólad, és hogy segíteni szeretnék.
– Mikor keféltünk utoljára? – meredt rá az asszony.
Úgy meglepte a vulgáris szóhasználat és a hirtelen témaváltás, hogy hirtelen szóhoz sem jutott. Tényleg rég nem szeretkeztek, de hiszen pont Vali volt az, aki mereven elzárkózott előle. Amikor meg az egyik éjszaka felkeltette, hogy na most, és teljesen részeg volt, akkor ő nem akarta az aktust. Ha mélyen magába nézett, be kellett ismernie magának, hogy nem igazán vágyott intimitásra a feleségével.
– Készítek neked egy teát – mondta végül.
– Baszd meg a teádat! – ordította Vali, majd kirohant a konyhából.
Mire negyedóra múlva utánament, már békésen aludt a nappaliban a kanapén. Közelebb lépett hozzá, hogy betakarja és akkor vette észre a párna mögé dugott üres üveget. Szóval ivott ma. Ezért a dühroham. Másfél órával később az asszony felébredt, letusolt, majd dudorászva elkészítette a vacsorát. Addigra Botond is hazaért, és hármasban fogyasztották el a sült csirkét, párolt zöldborsót és a rizst. Vali úgy viselkedett, mintha az alig két órával azelőtti események meg se történtek volna. Hallgatag volt, de kedves. Éjfélre aztán mélabús állapotba süppedt. A könyvespolc mellett talált rá a fotelben, ahova bekucorodott és halkan sírdogált. Visszakísérte a hálószobába, és simogatta a hátát, amíg el nem aludt. Ekkor döntötte el, hogy másnap mindenképp beszél a pszichiáterrel, és időpontot kér neki, és ragaszkodni fog hozzá, hogy Vali el is menjen hozzá. Alig aludt akkor éjjel és szégyellte, hogy arra gondolt, hogy ha a felesége nem lenne már hosszú évek óta ebben az állapotban, akkor már elvált volna tőle. De mégsem hagyhat magára egy beteg nőt! Pocsékul érezte magát és már világosodott, amikor végre elaludt egy nyugtalan órácskára. Reggel korán indult a kórházba és a felesége akkor még édesdeden aludt. Ahogy elnézte az arcát, egyszerre érzett sajnálatot meg haragot iránta.
Nem tudta, mire számítson, amikor hazaér, de ez a csend meglepte. A különös hang meg még inkább.
Levette a kabátját, a cipőjét és a hang forrását kereste. A fia szobája előtt megtorpant. Fülelt kicsit és egyre biztosabb volt benne, hogy sírást hall. Egy darabig csak ácsorgott ott, mert nem tudta eldönteni, hogy mitévő legyen. Mi oka lehet egy 17 éves fiatalembernek sírásra? Botond kiskora óta érzékeny gyerek, de semmiképp sem sírós. Kicsiként sem sírt sokat, óvodás kora óta meg végképp soha nem hallotta sírni. Talán egy szerelmi bánat? Szakított az aktuális párjával? De hát nem olyan régi kapcsolat, és nem is tűnt úgy, hogy nagyon mélyen kötődnének egymáshoz. Ezért ezt elvetette. Aztán arra gondolt, hogy nem a legjobb barátjával történt-e valami tragikus. Rájött, hogy hiába ácsorog itt, ezt innen nem fogja tudni megfejteni és egyébként is, lehet, hogy Botondnak szüksége van rá. Halkan kopogott. Botond nyüszítve sírt. Nem várt tovább. Benyitott.
Sosem fogja elfelejteni az eléje táruló látványt! A sokk ellenére is az volt benne a legerősebb érzés, hogy mennyire gyűlöli a feleségét!
