November 20.
Lídia
Na, úgy fest, elég volt csak Feri fiára gondolnia, máris látja közeledni Annát. Anna az édesanyja Kristófnak, Feri fiának.
– Dia! – kiabál messziről Anna. – Épp hozzád igyekszem.
Közben odaér és megöleli.
– Kristóf hívott tegnap este, hogy beszélt Jucussal, aki mondta neki, hogy kórházban voltál. Miért nem szóltál? És hogy vagy? Mi történt? – hadarta szinte egy szuszra.
Különös barátság az övék. Vagy talán inkább sorsközösség? Amikor nem sokkal Szilvi diplomaosztója után kiderült, hogy Ferinek viszonya van, akkor egyúttal az is világossá vált, hogy elég régóta, hiszen úgy bukott le, hogy Szilvi ment meglátogatni egy volt osztálytársnőjét a szülészetre, mert a fiatal nő előtte nap szülte meg a kisbabáját. A szülészet előcsarnokába lépve aztán ott találta az apját egy hordágy mellett, amin egy számára idegen nő feküdt, hatalmas pocakkal, akinek az apja a kezét fogta, és beszélt hozzá. Szilvi földbegyökerezett lábbal nézte a jelenetet, és elmondása szerint elég sok idő eltelt, mire leesett neki, hogy pontosan mit is lát. Az apja ekkor nézett fel és összekapcsolódott a tekintetük. Szilvi sarkon fordult és rohanni kezdett. Azt mesélte, hogy Feri ugyan kiabált utána, és még hallotta azt is, ahogy az idegen nő is kiabál fájdalmában, de ő hátra se nézett, csak futott, ahogy a lába bírta. Aznap Feri késő este ért haza, aztán töredelmesen bevallotta a helyzetet, majd összepakolt és elment. Szilvike csak hajnalban került elő. Ott találta őt a konyhaszéken ücsörögve, sírva. Odalépett hozzá és átölelte.
– Elmondta? – kérdezte.
– El – felelte.
– Rohadék!
– Ne beszélj így apádról! – mondta neki ő.
– Nekem többé nem az apám! – jelentette ki a lánya.
Aztán hosszú évekig tényleg még csak szóba sem volt hajlandó állni az apjával. Judit nem neheztelt sokáig az apjára, sőt inkább kíváncsi volt a kis féltestvérére. Mit volt mit tenni? Feri szerette a lányait, nem őket csalta meg, nekik az apjuk. Sose mondott rosszat a lányoknak róla, sőt lenyelte a békát, és hagyta, hogy minden második hévégén azzal a nővel, a bal kézről lett gyerekkel és Ferivel töltse az időt. Juditka akkor volt tizennégy éves. Feri becsületére legyen mondva, kereste Szilvikét is, sőt nem mulasztott el egyetlen születésnapot, névnapot, vagy egyéb ünnepet, és minden alkalommal hagyott neki ajándékot. Szilvi persze bontatlanul visszaküldte mindet. Ő dolgozott, intézte a háztartást meg az élet mindennapi dolgait, nevelte Juditkát, odafigyelt az immár dolgozó Szilvikére, szert tett egy gyomorfekélyre, és túlórát vállalt, hogy Juditka is főiskolára mehessen – Ferire anyagilag nem igen számíthattak, mert mint a férfi mondta, kész vagyon egy kisbaba… Ezért a mondatért fel tudta volna pofozni, de nem szólt egy szót sem, csak összepréselt ajkakkal becsukta a bejárati ajtót, és magához ölelte Juditkát, akit akkor hozott vissza az apja a hétvégi láthatásról. Mindig is inkább békességre törekedett, nem szívlelte a konfliktust. Tette a dolgát, aztán örömmel és könnyes szemmel segített pakolni Juditnak, amikor felvették a művészeti főiskolára, és még kollégiumi helyet is kapott. Nem sokkal azután, hogy a kisebbik lánya is elment hazulról, kiürült a ház. Szilvi akkor már két éve albérletben lakott az akkor még csak vőlegényével, Gáborral. Egy héttel később, egy kora őszi nap késő estéjén megszólalt a csengő. Lídia ajtót nyitott. Azt hitte, a nem sokkal azelőtt távozó Judit hagyott otthon valamit, ami gyakran megesett az ő hebrencs kis angyalkájával. Széles mosollyal nyitott ajtót, de teljesen megdöbbent, mert az ajtóban nem Juditka állt, hanem Anna, karján az akkor hatéves Kristóffal.
