Magdolna ült a széken, szemben a két szigorú nővel, akiknek az arckifejezése egyetlen pillanatra sem változott. Ridegek voltak, mint a törvény, amit képviseltek. A törvényt – de nem az embereket. Nem az anyákat és nem a kisfiúkat. Egyetlen papírba fektetett paragrafus sem tudja, milyen az anyai szeretet. Rá maradt, hogy Zalán és a saját érdekeit védje.
De ahogy ajkai megrezdültek volna, hogy megszólaljon, hirtelen egy emlék csapott le rá. Olyan erővel, hogy a gyomra összeszorult, és a szoba hirtelen elhomályosult előtte.
A gyerekotthon, ahol ő nevelkedett. A rideg folyosók, a szigorú nevelők, akiknek sosem volt türelmük. Igen, kaptak enni, volt fedél a fejük felett, még ruhájuk is volt – persze mindig levetett, másoktól örökölt darabok. De senki nem ölelte meg, amikor szomorú volt. Senki nem törölte le a könnyeit, amikor elesett és lehorzsolta a térdét. Senki nem főzött neki citromos teát, amikor beteg lett. Amikor lázas volt, csak egy pohár langyos, ízetlen és híg teát kapott, és az ágyában kellett maradnia. Nem volt meseolvasás esténként, csak villanyoltás és takarodó. Ha félt, magának kellett lenyelnie a rémületet, mert senkit nem érdekelt, mi zajlik az ő gyermeki lelkében.
Nem volt anyukája vagy apukája, aki kitette volna a hűtőre a rajzait. Nem volt, aki csillogó szemmel nézze az óvodai előadását. Nem volt, aki megvédje, amikor a nagyobb gyerekek elvették tőle a kekszét, vagy amikor lelökték a hintáról. Nem volt egyetlen felnőtt sem, aki csak és kizárólag az ő boldogságát tartotta volna szem előtt.
Aztán egy másik emlék.
Zalán születése. A kórház tompa fényei, az izgatott várakozás, az elképesztő fájdalom, ami azonnal semmivé foszlott, amikor először a karjába vette a kisfiát. Az apró, rózsaszín arcocska, a mélybarna szemek, amik az övébe néztek. Akkor, abban a pillanatban könnyes szemmel ígéretet tett. „Én leszek a legjobb anyukád. Mindent megadok neked, amit nekem sosem adtak meg. Minden szeretetet, minden ölelést, minden figyelmet. Soha nem leszel egyedül, soha nem fogsz félni. Én megvédelek.”

Most pedig két idegen asszony ült előtte, és azt mondták, hogy ő rossz anya. Hogy nem óvja eléggé a kisfiát. Hogy talán elveszik tőle.
Magdolna kezei reszketni kezdtek az ölében. Biztos volt benne, hogy ez a legnagyobb fájdalom, amit érezhet. És ekkor jött az emlék, amit a lelke legmélyére temetett, és amit soha nem akart előhívni.
Az otthon egyik sötét szobája. Egy mély hang. Egy durva kéz, ami lefejtette róla a ruhát. A kétségbeesett tiltakozása. A fenyegető szavak, amik egy életre belé égtek: „Ha elmondod, örökre megkeserülöd.” És meg is keserülte. Egészen tizennyolc éves koráig rettegett attól a férfitól.
Zalánt nem vihetik el. Soha, de soha nem kerülhet oda!
És ekkor megjelent előtte a kisfiú boldog, mosolygós arca. Látta magában azt a rajzot, amivel tegnap várta, ami kettőjüket ábrázolta, és tele volt szívecskékkel. Zalán a rajz aljára ügyetlen, de olvasható betűkkel írta: „A világ legjobb anyukájának.” Igen, Zalán már ismeri a betűket. Ő tanította meg neki.
Az ő kisfia már elveszítette az apukáját. Nem veszítheti el őt is.
Magdolna nagyot nyelt, és lassan felemelte a fejét. A két nő ridegen és érzelemmentesen nézte őt. Magdolna úgy érezte, egy üvegfal mögött ülnek. Egy másik világban, ahol paragrafusok írják elő a szeretetet, és szabályzat mondja meg, mit jelent egy család. És már tudta, mit kell tennie, hogy mit mondjon ahhoz, hogy ez a méltatlan dolog, amit az előtte ülő nő két képvisel megszűnjön!
Szóra nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de hirtelen egy újabb emlék hasított belé.
Kislány volt, talán hat-hét éves. Egy nap meglátott egy pillangós hajcsatot az egyik kislány asztalán. Gyönyörű volt, csillogó, rózsaszín, a lepkének kék és lila szárnyai voltak. A kislány sosem hordta a hajdíszt, csak ott hevert a fiókjában. Magdolna nagyon szerette volna. Egyszerűen… csak magának akarta. Így elcsente.
Amikor kérdőre vonták, ijedtében hazudott. Azt mondta, nem tudja, hogy került hozzá. De az otthonban a hazugság bűn volt. A nevelőnő nem kiabált, nem szidta le.

Csak elővette a fa vonalzót, és úgy ütötte meg százszor egymás után Magdolna kis kezének körmeit, hogy kiserkent a vére. Egy hétig nem tudott megfogni semmit.
Ott, akkor, szó szerint beléverték, hogy nem szabad hazudni.
De most vészhelyzet volt. Most a fia élete a tét. Most nincs más lehetősége.
Újra szóra nyitotta a száját…