János bácsi a konyhapulton épp egy szelet kenyeret kent meg vajjal, Zalán pedig egy kis késsel próbálta egy másik szeletre rásimítani a májkrémet. Nem ment neki tökéletesen, de az idős férfi nem segített, inkább csak figyelte, hagyta, hogy a kisfiú ügyeskedjen.
– Na, nem mondom, hogy egyenletesen osztottad el, de legalább alapos munkát végeztél, kölyök! – nevetett János bácsi.
– A lényeg, hogy finom lesz! – vágta rá Zalán, majd elégedetten megpaskolta a kenyérszeletet, ami ettől kicsit megrogyott a közepén. – Nagypapi, mesélsz még, amíg eszünk?
– Hát persze, kislegény – bólintott az öreg, miközben elővette a poharakat és a tejeskannát. – Tudod, amikor annyi idős voltam, mint te, volt nekünk egy Piroska nevű tehenünk.
– Tehén? – Zalán szeme elkerekedett. – Azt hittem, a Piroska egy mesében van, tudod a farkassal, meg a nagymamával!
János bácsi felnevetett.
- A Piroska egy női név, és kaphatják kislányok épp úgy, mint macskák, vagy tehenek. Mi Piroskának hívtuk a tehenünket, és minden reggel és este anyám megfejte. De tudod, mi történt egyszer?
Zalán gyorsan megrázta a fejét.
– Egy reggel az istállóban találtam egy icipici tarkabarka kiscicát! Ott kuporgott Piroska mellett, mintha mindig is oda tartozott volna. El is neveztem Tarkának. Onnantól kezdve minden reggel és este, amikor anyám fejte a tehenet, Tarka ott volt, és türelmesen várta a friss tejet.
– És tényleg adott neki a tehened tejet? – ámuldozott Zalán.
– Na, nem egészen – nevetett az öreg. – De anyám mindig csurgatott neki egy kicsit a kezéből, és Tarka boldogan lefetyelte. Képzeld, amikor nagyobbacska lett, már nem is kellett hívni, felugrott anyám vállára, és onnan figyelte a fejést!
Zalán elkerekedett szemmel hallgatta a történetet, aztán hirtelen így szólt:
– Én is szeretnék egy cicát!
János bácsi mosolyogva megvonta a vállát.
– Egy macska jó dolog, de egy állatot nem csak szeretni kell, hanem gondoskodni is szükséges róla.
– Hát azt én tudok! – vágta rá azonnal Zalán. – Minden reggel adnék neki enni, és mindig tisztán tartanám a tálját! És persze szeretném is!
János bácsi bólintott.
– Rendben van, de nem csak ennyiből áll ám a dolog! Tudod, a cicák szabad szelleműek, és néha eltűnnek kóborolni. Ha beteg lesz, orvos kell neki, és a kaját sem csak egyszer kell adni neki, hanem mindig figyelni kell rá.
– Én figyelnék rá! – erősködött Zalán. – Nagyon, nagyon, nagyon figyelnék rá!
János bácsi nevetve paskolta meg Zalán buksiját.
– Jól van, kölyök, hiszem is, meg nem is!
– Majd meglátod, amikor lesz cicám! Mesélj még egy vicceset is! – kérlelte Zalán, miközben János bácsi leült mellé az asztalhoz, és mindketten nekiláttak a szendvicseknek.
Az idős férfi elgondolkodott egy pillanatra, aztán elvigyorodott.
– Na, hát volt egyszer egy olyan eset, hogy… – kezdte, de aztán az arca egy pillanatra összerándult. Egy apró fájdalom futott végig rajta.
Zalán ezt rögtön észrevette, letette a szendvicsét, és aggódva kérdezte:
– Mi a baj, nagypapi?
János bácsi legyintett.
– Semmi, kislegény.
– De mi fáj? – kérdezte Zalán, tágranyílt szemmel. – Megint a ketyegőd?
János bácsi felnevetett, de a mosolya kissé erőltetett volt.
– Ó, nem, nem. Semmi komoly.
– De láttam az arcodon! – makacskodott Zalán. – És nem szép dolog nem igazat mondani! Az anya azt mondja, hogy mindig igazat kell mondani!
János bácsi sóhajtott, majd egy pillanatnyi csend után komolyan bólintott.
– Az anyukádnak nagyon is igaza van – mondta. – Nagyon bölcs asszony. Hallgass rá.
Zalán még mindig várakozóan nézett rá, így az öreg végül megadta magát.
– Jó, bevallom, egy pillanatra beleszúrt egy kicsit a szívembe – vallotta be. – De nem akartam, hogy izgulj emiatt, azért mondtam, hogy semmi baj.
Zalán összeráncolta a homlokát.
– Az nem szép dolog – jelentette ki bölcsen. – Ugye mostantól mindig igazat mondasz?
János bácsi elnevette magát.
– Hát persze, kislegény. Megígérem.
– Akkor most mesélj még egy vicceset! – vigyorgott Zalán.
János bácsi megvakarta a fejét, és gondolkodott egy kicsit.
– Hát jó… Emlékszem, amikor olyan nyolcéves forma voltam, az udvaron játszottam a pitvarban és…
- Mi az a pitvar?
- Udvar. Régen úgy mondtuk, pitvar – mosolyogott a kisfiúra az idős férfi. – Szóval kint játszottam és az anyám sikítozását meghallva lélekszakadva rohantam be a házba. Azt láttam, hogy ídesanyám az asztal közepén állva megemeli a szoknyája szélét és egyik lábáról a másikra ugrálva kiáltozik.
Zalán elképedt.
– Az asztalon?!
– Bizony! És azt kiabálta, hogy egy óriási patkány van a házban! – nevetett az öreg.
– Úúúúú, és tényleg óriási volt? – kérdezte Zalán, tágra nyílt szemekkel.
– Hát, amikor végre előkerült, láttam, hogy egy aprócska, iciri-piciri szürke egérke volt az! – kacagott János bácsi. – De anyám úgy sikoltozott, mintha egy nyúl nagyságú patkány támadt volna ránk!
Zalán hangosan nevetett, a kis kezeit a hasára szorította, annyira tetszett neki a történet.
– És akkor mit csináltál? – kérdezte nevetve.
– Hívtam Tarkát, a cicámat! – mondta János bácsi diadalmasan. – Az beosont, körbeszimatolt, aztán egy nagy ugrással elkapta az egér farkát, és kikergette a házból! Utána anyám csak állt az asztal közepén, de addigra már apám is előkerült és az ajtó mellől követte az eseményeket. Szótlan ember volt, de akkor megbökte az egyik ujjával a kalapját, aztán azt szűrte a fogai közt: „Óriási patkány, mi, asszony?!”
Mindketten nevettek, Zalán már-már könnyes szemmel dőlt előre a kacagástól.
És ekkor nyílt az ajtó.
Magdolna állt ott, sápadtan, mögötte pedig a két komor arcú nő.
A jókedv egy pillanat alatt foszlott szét.
János bácsi homloka ráncba szaladt. Zalán szinte ösztönösen megérezte, hogy valami nincs rendben. A kisfiú kérdőn nézett az anyukájára.
Magdolna ajkai megremegtek.
– János bácsi… ezek a hölgyek magával szeretnének beszélni – mondta halkan.
A levegő hirtelen megfagyott a szobában.
