November 20.
Lídia
Akkor tudta meg, hogy Feri Annát is megcsalta, és aznap el is hagyta. És hogy ez nem az első eset volt.
Sokáig beszélgettek aznap éjjel és valamiféle barátság, vagy sorsközösség támad köztük, amely a mai napig tart.
Szinte nevethetnékje támad, hogy Feri már egyikük életében sincs jelen, ők meg itt maradtak egymásnak.
– Persze, minden rendben – feleli. – A cukrom rendetlenkedett, de kiderült, hogy nagyobb az ijedtség, mint a probléma. Diétával és odafigyeléssel simán kordában tartható.
– Pedig pont meg akartalak hívni a kedvenc cukrászdánkba – mosolyog rá Anna.
– Szerintem van ott olyan süti, amit én is ehetek – feleli.
Így aztán elindulnak a cukrászda felé és közben a gyerekekről beszélgetnek. Kristóf idén ment főiskolára. Mérnöknek készül.
– Tudod mi jutott eszembe reggel? – néz rá Anna huncut szemmel. – Emlékszel, amikor ott voltál nálam Judittal, és pont tortát készítettünk Kristófnak, aki meg a nappaliban épített valamit Jucussal és épp nagyon röhögtünk valamin, amikor beállított a Feri?
– Naná, hogy emlékszem! – csillan fel az ő szeme is az emlékre.
– Na, azt az ábrázatot sosem fogom elfejteni! – nevet Anna.
– Tátogott a küszöbön, mint hal a szatyorban! – nevet vele ő is, ahogy visszaidézi a férfi arcát.
– Nézett hol az egyikünkre, hol a másikunkra.
– Meg se bírt szólalni.
– Csak hápogott.
Nevetnek mindketten, aztán csendesen ballagnak kicsit egymás mellett.
– Szokott hiányozni? – kérdezi a fiatalabb nőtől.
– Szokott – feleli az.
– Nekem is – sóhajt.
– Nem érdemli meg.
– Egyáltalán nem.
Odaérnek a cukrászdába, kiválasztják, ki, mit kér, aztán levetik a kabátjaikat és helyet foglalnak az egyik kis kerek asztalnál.
– Még mindig szép ez a hely – néz körül a vintage stílusban berendezett helyiségen.
– És a sütik is finomak – mosolyog Anna. – Képzeld… -kezdi.
– Igen? – néz rá érdeklődve.
– Van valakim – csillan fel a fiatalabb nő szeme.
– Ó! Ez fantasztikus! Annyira örülök! – mosolyog rá. – Már épp itt volt az ideje. És milyen? Hogy hívják? Mi a foglalkozása?
– Magas és kicsit mackós és ötven éves. Villanyszerelő. Elvált, és nincs gyermeke. És irtó jó a humora és fantasztikusan táncol! – mondja Anna. – És olyan nagyon nyílt. Jó a beszélőkéje is.
– Annyira örülök neki! Jó látni, hogy ragyogsz – néz szeretettel a fiatalabb nőre.
– Sok munkám van benne, hogy újra tudok ismerkedni.
– Igen, tudom – simogatja meg a kezét.
Anna évekig járt terápiára. Amit Feri tett vele, a sok megcsalás, hogy sokszor hagyta magára, amikor nagy szüksége lett volna rá, igazából csak a jéghegy csúcsa. Mint megtudta, Annának nagyon nehéz gyerekkora volt. Az apja még verte is. Beleborzong még a gondolatába is, hogy hogy képes valaki bántani egy kisgyereket. Egy törékeny kislányt! Anna azt mesélte neki, hogy pont ezért választott mindig csélcsap férfiakat. Igaz, hogy soha egyik sem ütötte meg, de bántották. Lelkileg. Feri is bántotta. A viselkedésével. Amikor ezekről mesélt neki a fiatalabb nő, mindig elgondolkodott azon, hogy vajon ő miért választotta Ferit. Őt sosem verte meg gyerekkorában az édesapja.
– Azt mondta a terapeutám, hogy akit gyerekkorában bántottak, az azt tanulja meg, hogy aki szeret az bánt. Ergo, ha valaki nem bánt, nem szeret. Ezt kellett újratanulnom. És szerintem sikerült. Ervin még a legyet is inkább kikíséri a lakásból, semmint, hogy lecsapná – nevet fel Anna.
– Bemutatod majd? – kérdezi szeretettel.
– Naná! Mit szólnál hozzá, ha a hétvégén eljönnél ebédre? Ő fog főzni – kacsint rá a fiatalabb nő.
– Nahát! Még főzni is tud?
– Bizonyám! – kanalaz bele a somlóiba Anna.
– Képzeld – kezdi – az én első szerelmemet is Ervinnek hívták.
– Komolyan?
– Igen – feleli szomorkás mosollyal.
– És mi lett vele?
– Hát ez egy nehéz történet… – néz szomorúan maga elé.
