Egy héttel később
A nap első sugarai lágyan szűrődtek be a kis ház ablakán, amikor Magdolna csendesen belépett Zalán szobájába. Kezében egy apró, csokoládéval bevont tortát tartott, melyen egyetlen gyertya pislákolt. Az édes illat és a gyertya fénye lassan ébresztette fel a kisfiút.
– Boldog születésnapot, kisfiam! – suttogta mosolyogva Magdolna.
Zalán szemei felcsillantak, ahogy meglátta a tortát. Felült az ágyban, és egy mély lélegzetvétel után elfújta a gyertyát.
– Köszönöm, anya! – mondta lelkesen.
– Reggeli után megkóstoljuk a tortát, rendben? – javasolta Magdolna.
– Szupeeeer! – kiáltotta Zalán vidáman.
Az asztalnál ülve együtt fogyasztották el a reggelit, miközben arról beszélgettek, mivel töltsék a napot.
– Ma te választasz programot, hiszen születésnapod van – mondta Magdolna. – Mit szeretnél csinálni?
Zalán elgondolkodott.
– Itt nincs csúszdás medence, meg mozi se… – kezdte tűnődve.
Magdolna szíve összeszorult, hiszen tudta, hogy a pénztárcája és a bankszámlája is szinte üres. Nem engedhettek meg maguknak költséges programokat. De nem akarta letörni Zalán lelkesedését.
- És ha kirándulnánk? – kérdezte a kisfiú.
– Hű, micsoda ötlet! – mosolygott Magdolna. – Mit szólnál hozzá, ha készítenénk egy piknikkosarat, és kimennénk a falu széli erdőbe? – javasolta. – Gyűjthetnénk szép leveleket, terméseket, és amikor visszajövünk, készíthetnénk belőlük egy képet.
Zalán arca felragyogott.
– Ez nagyonnagyon jó lenne, anya! – ujjongott.
Ahogy a piknikre készülődtek, Zalán kíváncsian kérdezősködött.
– Milyen terméseket találhatunk az erdőben?
- Makkot, gesztenyét, tobozokat, és talán még kökényt is – sorolta Magdolna.
– Vannak farkasok az erdőben? – kérdezte Zalán aggódva.
Magdolna elnevette magát.
– Nem, kicsim, farkasok nincsenek errefelé. Ők inkább a magas hegyekben élnek.
– És őzek?
– Igen, őzek vannak az erdőben, de nagyon félénkek. Ha csendben leszünk, talán megláthatunk egyet. Tudod az őzek kecses állatok, vékony lábakkal és hosszú nyakkal. Nagyon gyorsan tudnak futni, és általában a sűrű bozótosban rejtőznek el.
– János bácsi mesélte, hogy fiatal korában volt náluk egy őz, akinek eltört a lába. Az anyukája befogadta, és amikor meggyógyult, visszaengedték az erdőbe.
– Igen, emlékszem erre a történetre. János bácsi mindig is szerette az állatokat.
Magdolna benyitott a kamrába, hogy összeszedje a piknikkosárba valót. Az ajtó kilincse nem záródott rendesen.
– Majd megjavítjuk János bácsival – mondta Zalán. – De csak máskor, mert János bácsi most valamin dolgozik a fészerben. Már egy hete be sem mehetek oda. Azt mondta, hogy titok, és majd elárulja, de én nagyon kíváncsi vagyok. Nem tudom, mikor fogja elárulni.
– Biztosan hamarosan megtudod – mosolygott Magdolna. – Most pedig készítsük össze a kosarat.
A kosárba került egy szendvics vajjal és egy szelet sajttal Zalánnak, két alma – egy-egy mindkettőjüknek–, egy üveg víz, pár szem dió és egy régi, könnyű pléd.
Éppen befejezték a pakolást, amikor kopogtak az ajtón. Az egyik utcabeli hölgy, Annus néni állt ott, karján egy fonott kosárral.
– Jó napot, lelkem! – köszöntötte őket. – Annyit tojtak a tyúkjaim, hogy nem tudjuk megenni az urammal, az unokám meg nem ehet tojást. Elfogadná-e ezt a tucatot?
– Nagyon köszönöm, Annus néni! – hálálkodott Magdolna.
– És ha a kislegény – simogatta meg Zalán buksiját – átjönne valamelyik nap segíteni leszedni a nyári almát, szívesen adnék neki abból néhány kilónyit.
– Szívesen segítek! – mondta Zalán lelkesen.
Alig tette be Magdolna a tojásokat a kamrába, újra kopogtak. Ezúttal egy másik szomszéd, Marika néni állt az ajtóban, kezében egy üveg mézzel.
– Láttam, hogy itthon vannak, gondoltam, hozok egy üveg mézet. Nekünk annyi van, hogy már nem tudjuk hova tenni.
– Milyen kedves, köszönjük szépen! – mondta Magdolna meghatottan.
Nem sokkal később újabb kopogás hallatszott. Egy másik utcabeli idős hölgy, Erzsi néni érkezett, kezében friss zöldségekkel: répát, zellert és egy szép karfiolt hozott.
– Kint voltam árulni a piacon, de ma kevesen voltak, és több minden megmaradt. Gondoltam, elosztogatom a falubeliek között, hoztam nektek is. Máskor is elfogadnád, Magdolna?
– Természetesen, nagyon köszönöm! – válaszolta Magdolna.
Ezután Margit néni érkezett, kezében néhány befőttel.
– Zalán segített nekem kigazolni a napokban a kertet. Elfogadnátok a kedvességéért néhány befőttet? Még tavalyról maradt, idén meg kell enni, mert már érik a többi gyümölcs. Csak azt kérem, hogy majd az üvegeket hozzátok vissza.
– Nagyon köszönjük, Margit néni! – mondta Magdolna.
Végül egy idősebb úr, Pista bácsi jelent meg az ajtóban.
– Átzavart az asszony, mert egy zsákkal több krumplit vettem, és nem fér el a kamrában. Elfogadnád-e, Magdolna? Tíz kiló, elfér-e nálad?
– Igen, nagyon köszönöm, Pista bácsi! – hálálkodott Magdolna.
Ahogy a szomszédok sorra érkeztek, a kamra lassan megtelt mindenféle finomsággal. Magdolna egyik ámulatból esett a másikba, hálásan fogadta a falubeliek kedvességét.
Ekkor megjelent János bácsi is, és Zalánhoz fordult:
– Na, kislegény, most elárulom a fészer titkát. Gyere velem!
Zalán izgatottan követte János bácsit a fészerbe. Az idős férfi kinyitotta az ajtót, majd szélesre tárta, és ott állt egy csillogó piros bicikli.
– Boldog születésnapot! – mondta az idős férfi mosolyogva.
– Ez az enyém? – kérdezte Zalán tágra nyílt szemekkel.
– Igen, a tiéd. Használtan kaptam valakitől, és felújítottam neked.
A kisfiú örömében kurjongatott és ugrándozott.
– Köszönöm nagyapi! Nagyon-nagyon köszönöm! Kipróbálhatom?
– Persze, kislegény, a tiéd.
Zalán felpattant a biciklire, és boldogan kerekezett az utcán. Magdolna könnyes szemmel nézte, majd hálásan fordult János bácsihoz:
– Köszönöm szépen, János bácsi. Ez csodálatos ajándék.
– Szívesen, lányom.
– A sok minden, ami érkezett a faluból a kamrába, az is az ön műve?
– Hidd el, az emberekben nagyon sok kedvesség és szeretet van. Boldogok, ha tehetnek valakiért valamit. Ez egy kis közösség, és mindenki boldogan teszi meg, amit tud. Mindenki szereti Zalánt.
Zalán ekkor elsuhant előttük a biciklin, és vidáman integetett. Magdolna és János bácsi széles mosollyal az arcukon nézték, ahogy a kisfiú élvezi az új ajándékát.
Ahogy az idős férfi nézte a boldogan bicikliző Zalánt, egyszercsak Magdolnához fordult, és csendesen megszólalt:
– Tudod, lányom, én már az utam végén járok, míg Zalán még csak most kezdi az övét. Az, hogy milyen lesz a jövő generációja, nagyban függ attól, mit tapasztalnak tőlünk. A kedvesség, az egymásra figyelés, az együttérzés és a segítőkészség olyan értékek, amelyeket így tanulunk meg, generációról generációra. A közösség ereje semmihez sem fogható; együtt csodákra vagyunk képesek.
Magdolna szemébe könnyek szöktek a bölcs szavak hallatán. Ahogy nézte fiát, aki önfeledten suhant el előttük a biciklijén, megértette, milyen fontos a szeretet és az összetartás ereje.
– Köszönöm, János bácsi – suttogta meghatottan.
– Nincs mit, lányom. Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy milyen világot hagyunk magunk után.
Ekkor Zalán visszakerekezett hozzájuk, arca kipirult az izgalomtól.
– Anya, nagypapi, nézzétek, milyen gyorsan megyek!
Mindketten mosolyogva figyelték, ahogy Zalán újra nekilendült, és a napfényben fürdő utcán boldogan tekert tovább, miközben a közösség ereje és szeretete körülölelte őket.
VÉGE
