November 20.
Imre
A konyhában ülnek és mindkettőjük előtt egy illatos kávé gőzölög.
– Szóval megkaptam a kutatói kinevezést és hozzá egy öt fős csapatot – vigyorog Vince.
– El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok! – mosolyog rá.
– Ezt neked köszönhetem! – mondja meghatottan a fiatal férfi.
– Ugyan, Vince! Csak magadnak köszönheted. Te tanultál, mint a megszállott, te görnyedtél éjszakákon át a könyvek felett, te jártad ki az ösztöndíjat. A saját szorgalmad és éles eszed juttattot oda, ahol most tartasz.
– Nélküled lehetőségem sem lett volna. Nem tudom, hogy fogom tudni ezt meghálálni…
– Találd meg az alvásparalízis okát vagy gyógymódját és ennyi az egész – nevet rá.
– Mindent el fogok követni! – mosolyog vissza rá Vince. – Hogy van Botond?
– Remekül! A leleletei továbbra is tökéletesek. Most már minden rendben lesz vele.
– Gyorsan elment ez az öt év…
– Igen.
24 éves volt a fia, amikor egy sportsérülés kapcsán kórházba került, ahol kiderült, hogy hererákja van. Sosem felejti el azt a napot, amikor az orvos visszahívta őket, hogy azonnal menjenek be, ő pedig nem értette, hogy mi történhetett, hiszen a zúzódás szépen gyógyult. Amikor aztán ott ültek az orvos irodájában és közölte velük a hírt, kevés kellett hozzá, hogy elsírja magát. Különleges kapcsolata volt a fiával, hiszen nem csak az apja volt, de sokszor az anyja helyett anyja is. Ő volt az, aki kiskorában felkelt hozzá éjszaka, és ringatta, míg újra álomba nem szenderült, ő olvasott neki mesét szinte minden este, tanította meg biciklizni, készítette el vele a házifeladatát, edzésre hordta, és ott szurkolt minden floorball meccsén. Botond vele osztotta meg, amikor szerelmes lett, ha szomorú volt valami miatt, vagy az örömeit. Vali hol jelen volt az életükben, és néha napokig még szinte tökéletes anya is volt, de gyakoribb volt, hogy a saját világába zárkózott és úgy festett, saját magán kívül senki sem létezik önmaga számára.
A kezdeti sokk után azonban valami őrületes harciasság fogta el. Mindent és még annál is többet meg akart tenni, hogy a fia meggyógyuljon. A barátja, Endre azonnal fogadta őket és tudta, hogy Botond a legjobb kezekbe került. Öt év kemény küzdelem, műtét, kemoterápia, immunterápia, rengeteg különféle kezelés után, végre, nyolc hónappal ezelőtt teljesen gyógyultnak nyilvánították. Gyermeke soha nem lehet ugyan, de boldog és teljes élet vár rá.
– Akkor most már koncentrálhatsz kicsit magadra is – néz rá Vince.
– Ó, eddig is koncentráltam magamra is – mondja, aztán kiissza a kávé maradékát. – Teniszezni és úszni járok hetente egyszer, hétvégenként kimegyek az erdőbe túrázni, sokat olvasok és imádom a munkámat. Remek barátaim vannak és jól élek. Mi kellhetne még?
– Egy társ – mondja Vince.
– Ugyan már! – legyint. – Jól megvagyok egyedül. Amúgy is, az én koromban egyáltalán nem egyszerű ismerkedni, meg aztán tele van az ember mindenféle rigolyával, és akkor két rigolyás összekerülne és csak halálra idegesítenék egymást – üti el viccesen a dolgot.
– Szerintem egy gondoskodó asszonyi kéz sokat javít az emberen.
– Micsoda bölcsesség egy fiatalembertől. Hogy hívják a szerencsés hölgyet?
– Noémi – vágja rá pironkodva Vince.
– És komoly a dolog?
– Azt tervezem, hogy karácsonykor megérem a kezét – ragyog fel a fiatalabb férfi szeme.
– Gratulálok! – mosolyog rá. – Biztos vagyok benne, hogy bölcsen választottál. A kislány pedig nagyon szerencsés – teszi hozzá szeretettel.
– Én vagyok szerencsés! Noémi csodálatos! Nézd csak – veszi elő a telefonját, feloldja a képernyőt, kattint néhányat, aztán felé fordítja a kijelzőt.
A fotón egy apró termetű, filigrán lány van, homokszínű hajjal, vakítóan kék szemekkel és széles mosollyal.
– Csodaszép és nagyon bájos – mondja.
Vince lapoz egyet az ujjával. A következő fotón a lány egy tucat kisgyermekkel látható.
– Óvónő – teszi hozzá Vince -, szóval jó kezekben vagyok. – nevet.
Vince ADHD-s és enyhe asperger szindrómája is van.
– Valóban! – nevet vele.
– Szóval, lehet, hogy csak harminc vagyok, de lényegesen nehezebb eset, mint te. Úgyhogy ez nem korfüggő – kacsint a fiatalabb férfi. – Úgyhogy igazán ismerkedhetnél.
– Jó nekem így – legyint.
– Legalább megpróbálhatnád.
– Ti összeszövetkeztetek Botonddal? – néz rá.
– Hát… – kezd el fészkelődni Vince a széken –, kicsit.
– Kicsit? – kacag fel.
– Egészen kicsit – mutatja fel egymáshoz nagyon közel a mutató és a hüvelykujját.
– Az az igazság, hogy nem tudom elképzelni, hogy szerelmi kapcsolatot alakítsak ki. A történtek után én azt hiszem, soha többé nem akarok kapcsolatot.
