November 21.
Lídia
Miután megreggelizett és elpakolt a konyhában, úgy dönt, hogy eltelt annyi idő, hogy újra meglátogathassa Ferit. Igazán sok napot kihagyott, szóval most már senki sem vádolhatja semmivel.
Tisztában van vele, hogy teljesen őrültség, mégis úgy dönt, hogy letusol, aztán bekeni magát illatos testápolóval.
Alaposan szemügyre veszi magát az egész alakos tükörben és megdöbbenti a látvány. Valahogy mindig fiatalabb kiadásban gondol önmagára. Az észlelése saját magáról megállt valahol a harmincas évei végén. Akkor gyűlölte, hogy nem lapos a hasa – sokszor csippentette össze a hurkát a dereka körül és dühöngött miatta –, hogy vaskos a combja, hogy túl nagyok a mellei. Az utóbbi időben sokat fogyott. Most lapos a hasa, vékony a combja és a mellei is jóval kisebbek. Csakhogy a bőre már nem rugalmas, nem feszes, nem bársonyos. A hasán és a combja belső felén megráncolódik a bőr. Felemeli a karját és ott is úgy látja, hogy lóg az izom. Hát semmit sem ér, hogy minden nap tornázik? Atya ég, mennyi időt pazarolt el az életéből azzal, hogy utálta a testét, mert gömbölyded volt! Ahelyett, hogy megbecsülte volna a hamvas bőre fiatalságát! Emlékszik, mennyire kiborult, amikor egyszer azzal szembesült, hogy a szeme körül szarkalábak vannak, az orcáján pedig éles barázda fut végig. Ha most önmagára tekint, azok akkor épp csak kis halvány vonalak voltak. Most bezzeg a szája mellett mély árkok futnak, a szemhéja megereszkedett és sokkal kisebbnek tűnik, mint egykoron, a szarkalábak pedig legalább megtriplázódtak a szeme körül. Legszívesebben elmondaná minden késő harmincas, kora negyvenes nőnek, hogy szeressék a fiatal testüket, hogy értékeljék a rugalmas bőrüket, a halovány ráncokat, a gömbölydedségüket, az életüket… Mert aztán már minden évvel csak rosszabb lesz a helyzet, és végül az egész csomagolás tönkremegy. Húsz évesen a fenekét gyűlölte, mert túl nagynak tartotta, aztán szülés után a hasán a hurkát és a bőrt, aztán… Atyaég! Ha most belegondol, mindig azzal volt elfoglalva, hogy mit utál a testén. Kész őrület! Miért nem tud az ember lánya legalább néhány évre elégedett lenni önmagával? Honnan jön ez a fajta önszeretetlenség? Magára kanyarítja a fürdőköpenyét és a konyhába megy. Enged magának egy pohár vizet, aztán leül az asztalhoz és maga elé vesz egy magazint, amit a lányok hagytak itt neki. Ahogy lapozgatja, csupa olyan cikket talál benne, hogy mi mindent tehet egy nő, hogy még vonzóbb legyen. Márkás krémek a ráncok ellen – egy huszonéves lánnyal reklámozzák! –, ruhák molett alkatra, amely eltünteti a pocakot – egy nádszálkarcsú nő van a fotókon… –, manikűr trendek, hajhosszabbítás, műszempillák, szemöldöktetoválás, kényelmetlennek tűnő körömcipők a szép lábakért, plasztika. Mindent ki lehet javítani – a megereszkedett szemhéjat, az integető izmot a karon, a hason felgyülemlett bőrt, a vékony ajkakat –, vagy kicserélni –, a melleket, a popsit, a járomcsontot, az orrot.
– Te jó ég! – sóhajt fel, és inkább becsukja a magazint.
Talán az egész világ ezt sugallja a nőknek. Sose legyél elégedett önmagaddal! Mindig lehetsz szebb, jobb és kötelességed ezért mindent meg is tenni. Nézd csak a reklámokban, filmekben, újságokban, milyen csodaszép nők vannak! Ha te nem ilyen vagy, szégyelld magad.
Hova lett a világ? Bár, ha belegondol, amikor fiatal volt, ugyanez volt a helyzet. Meg az ezt megelőző évszázadban, meg a középkorban is. Mennyi – sokszor egészségkárosító – praktika, hogy tökéletes akarj lenni.
Egyáltalán mi a fenéért foglalkozik ezzel?! Hatvan éves. Olyan, amilyen! Nem mindegy már?
Visszacsúsztatja a magazint az újságos kupac közepébe, aztán a hálószobába megy és hosszasan válogat a ruhák között. Ha már a teste cserben hagyta, legalább becsomagolja valami szépbe, amiben jól fog kinézni.
Kiválaszt egy meleg, térdig érő erdőzöld ruhát, amin barna levelek vannak mintaként. Szép darab. Egy barna övet csatol a derekára –, amire az eladó beszélte rá. Na tessék, igaza volt a fiatal lánynak a boltban, néz bele a tükörbe. Mennyivel jobban néz így ki. Egészen karcsú. Persze a kabát alatt nem fog látszani, de biztos benne, hogy az, hogy csinos, kölcsönöz számára egyfajta magabiztosságot. Leheletnyi sminket tesz az arcára – csak hasznát veszi annak, hogy a kozmetikus lány megtanított neki pár apró trükköt. A selymes alapozó, a halvány korrektor, és a szemhéj alá húzott sötét vonal, valamint a szempillaspirál kiemeli borostyánszínű szemét. Az orcájára felvitt rózsaszín folyékony púder élettel tölti meg a bőrét. Az orr, az áll és az állkapocs csontra felvitt sötétebb szín karaktert ad az arcának. Miután elkészül, gondosan megfésüli a haját. Elégedett a látvánnyal.
– Nahát, Lídia – mondja a tükörképének –, talán még sosem voltál elégedett magaddal! – mondja ki hangosan és saját magára vigyorog. – Lehet, hogy becsavarodtam, hogy itt magamnak beszélek – rázza meg a fejét, aztán leoltja a villanyt a fürdőszobában.
Belebújik teveszín, hosszú kabátjába, szorosra húzza a derekán az övet, lábára barna csizmát húz, magához veszi a táskáját, aztán kilép az utcára.
