November 20.
Imre
Ahogy ott állt akkor a szoba ajtajában, földbe gyökerezett a lába. Botond az ágyon ült félig és karjában tartotta az anyja petyhüdt testét. Vali szemei fennakadtak, a szája szélén megszáradt nyálcsíkot látott. A fia kétségbeejtően zokogott és rázta az anyja elernyedt testét.
Néhány pillanatig mozdulni sem bírt, az eléje táruló látvány a padlóhoz szegezte. Aztán minden egyszerre történt. Odarohant az ágyhoz, utasította Botondot, hogy menjen arrébb, majd gyorsan ellenőrizte az asszony életfunkcióit. Nagyon gyéren ugyan, de vert a szíve, ahogy megtapintotta a nyaki verőerét. Felkattintotta a kislámpát és belevilágított vele a szemébe. A pupillája nem reagált a fényre. Rossz jel. Fülét a szájához tapasztotta, de nem érezte, hogy lélegezne. A fiára pillantott, aki a szoba közepén ült a padlón, átölve a két térdét és rázkódva zokogott.
– Anya, anya – kántálta.
– Minden rendben lesz – mondta neki, miközben egyáltalán nem volt biztos ebben. – Botond! – szólt rá határozottan. – Hívd a mentőket. Menj és telefonálj!
Azt hitte, a határozott hang, meg, hogy a fia tehet valamit, bármit, majd segít neki kicsit kimozdulni ebből a katatón állapotból, de nem így lett. Botond csak ült ott, azt kántálva, hogy anya, anya, és nem mozdult.
Így aztán ő maga rohant ki az előszobába, hogy előkeresse a telefonját a kabátzsebéből és értesítse a mentőket.
Amikor visszament a fia szobájába, akkor látta meg a kézzel írt cetlit az ágy melletti kis szekrényen.
„Nagyon szeretlek, kisfiam és mindig is szeretni foglak. Nagyon fáj élni. És nem megy tovább. Semmi szükség itt rám. Őrizd az emlékemet, kisfiam. Anya.”
Felhorgadt benne a harag! Mert érti ő, hogy Vali mentálisan beteg, meg hogy mennyire nehéz neki, meg mindent… , de képtelen felfogni, hogy hogy teheti meg egy anya a saját fiával, hogy annak az ágyában kísérel meg öngyilkosságot. Hogy ezt okozza a saját gyerekének valaki! Tudja ő, hogy ez a probléma beszűkültté és önzővé teszi az embert, de azért van egy határ, amit nem lehet átlépni! Az isten szerelmére, soha nem szabadna egy gyereknek ezzel szembesülnie! Hogy az anyjának annyira sem fontos, hogy élni akarjon érte, azzal meg pláne nem, hogy ilyen drámai módon, a saját gyereke ágyában akar végezni magával! Mintha örökre bele akarná vésni az emlékeibe, hogy a szeretete semmit sem ér, hogy nem elég arra, hogy az anyja tudomást vegyen az érzéseiről. Az öngyilkosság önmagában is borzalmas, de kiteríteni magad a gyereked elé, alávalóság! Biztos benne, hogy Valiért is aggódott akkor, de az az elementáris düh mindent felülírt benne. Egész életében azon volt, hogy a fiát bár az életre nevelje, a nagyon nehéz dolgoktól megpróbálja megóvni. Hogy az anyja állapotát a lehető legkönnyebbé tegye számára. Erre ez a helyzet…!
Amíg a mentőre vártak, szorosan ölelte Botondot. A haját simogatta és beszélt hozzá.
– Miattam van – zokogta a fia.
– Nem, nem, dehogy! Hidd el, semmi közöd ahhoz, amit anya tett. Anya nagyon beteg és ezért…
Próbált beszélni, de nem tudta, hogy mit mondhatna. Nem tudta, mely szavak nyugtatnák meg a fiát.
