Magdolna mély lélegzetet vett, és összeszedte minden erejét. A gyámügyes nők kérdőn figyelték, és ő próbált úgy viselkedni, mintha teljesen nyugodt lenne. Pedig belül a szíve vadul zakatolt. A tenyerét a combjára fektette, hogy ne remegjenek az ujjai.
– Nézzék, én… én megértem, hogy miért jöttek – kezdte, a hangja talán kicsit bizonytalanabb volt, mint szerette volna, ezért gyorsan folytatta, hogy elfedje a remegést. – Tudom, hogy Zalán még kicsi, és természetesen én is azt akarom, hogy mindig biztonságban legyen. De én nem vagyok felelőtlen szülő!
A két nő hallgatott, figyelték, ahogy Magdolna hadarva beszél tovább.
– János bácsi, a szomszédunk, mindig vigyáz Zalánra, amíg én dolgozom. Ő egy csodálatos ember! Egy igazi kincs. A kisfiam úgy tekint rá, mint a nagypapájára, és az idős férfi is unokájaként szereti Zalánt. Minden reggel, amikor elmegyek dolgozni, Zalán még alszik, és mire felébred, János bácsi már ott ül a háza előtt a padon és várja őt. Együtt reggeliznek, beszélgetnek, játszanak. Még virágot is ültettek a múltkor az előkertben! – hadarta gyorsan, és észre sem vette, hogy közben a kezét a levegőbe emelte, aztán visszaejtette az ölébe.
A két nő rezzenéstelen arccal figyelte.
– És igaz, hogy néhány napig nem volt itt, mert kórházba került… – folytatta gyorsan, hogy megelőzze a következő kérdésüket. – És igen, akkor Zalán valóban egyedül maradt pár órára, és emiatt borzasztóan érzem magam. De kérem, értsék meg, nem volt más lehetőségem! Az anyagi helyzetem nem engedi meg, hogy ne dolgozzak, és Zalán olyan önálló, olyan ügyes, és okos. A házunk biztonságos, a kapu mindig be van zárva, és én mindent előkészítek neki, mire felébred. Ott van a reggelije, a ruhája, és amikor hazaérek, az első dolgom, hogy megölelem és megbizonyosodjak róla, hogy minden rendben van vele!
Lopva a nőkre nézett, de azok még mindig nem mutattak semmiféle érzelmet. Magdolna folytatta, még inkább hadarva:
– Hamarosan úgyis elkezdődik az óvoda, és akkor ez az egész kérdés okafogyott lesz. De nekem dolgoznom kell! Egyedül nevelem a fiamat, nincs nagyszülő, nincs senki, akire támaszkodhatnék. És én… én mindent megteszek érte! Imád engem, boldog kisfiú, és én az életemet is odaadnám érte, ha kell! – A szeme könnyes lett, a hangja elcsuklott, de nem hagyta abba. – És… és tudják, amikor Zalán megszületett, akkor megígértem neki, hogy mindent megadok neki, amit nekem nem adtak meg soha. Én szeretem a fiamat! Ő az életem! Hát, hogy gondolhatják, hogy elhanyagolom?!
Amikor végre befejezte, szaggatott lélegzettel bámult rájuk. A helyiség csendbe burkolózott. Magdolna szíve vadul kalapált, és érezte, hogy egyre jobban kezd remegni a keze. A két nő egymásra pillantott.
Az idősebbik, aki eddig is a vezető szerepet töltötte be, megigazította a szemüvegét, majd lassan, halkan megszólalt:
– Érdekes… – mondta, és a hangsúlyától Magdolnának azonnal összeszorult a gyomra.
A másik nő, egy fiatalabb, de rendkívül szigorú arcú asszony is megszólalt:
– Nem is tudom… miért érzem azt, hogy ez az egész egy kicsit… sántít?
Magdolna megdermedt. A vér kifutott az arcából. Ne, ne, ne! – kiáltott fel magában. El kell hinniük! Ha nem hisznek nekem, vége mindennek!
Gyorsan megrázta a fejét, és sietve, határozottan mondta:
– De hát ez az igazság! Nagyon sajnálom, hogy feleslegesen fáradtak ide… Tényleg nincs ok az aggodalomra!
A két nő egymásra nézett, majd egymás felé hajolva összesúgtak. Magdolna a körmét a tenyerébe mélyesztette, hogy ne kezdjen el látványosan remegni. Istenem, csak higgyék el! Csak menjenek már el! – könyörgött magában.
Aztán a nő, aki a szemüvege fölött figyelte őt, újra megszólalt.
– Akkor… – mondta lassan, szinte ráérősen – gondolom, semmi kifogása ellene, hogy erről megkérdezzük Kréninger Jánost is?
Magdolna a következő pillanatban úgy érezte, mintha valaki kiszívta volna a levegőt a szobából. János bácsi! A gondolatai összevissza cikáztak. Mit fog mondani? Mit fog tenni? Hiszen nem is tud semmiről! Ő soha nem hazudna… Ő egy becsületes ember! Ha elmondja az igazat…
– Akkor mehetünk? – állt fel a szemüveges nő, és a társa is azonnal követte a példáját.
Magdolna egy pillanatra úgy érezte, hogy valami odaszegezi a székhez. Nincs mit tenni. Ha nem mennek át, akkor az is gyanús lesz. Zalánról van szó. Nem vehetik el tőlem! De vajon mit fog mondani János bácsi? A gondolatok úgy cikáztak a fejében, hogy azt hitte, szét fogják feszíteni a koponyáját.
– Indulhatunk? – kérdezte sürgetően az idősebbik nő.
Magdolna ajkai elváltak egymástól, de a szavak nem jöttek ki. Csak bólintani tudott, miközben a gyomra görcsbe rándult.
