November 21.
Lídia belép a nyikorgó kovácsoltvas kapun és lassú léptekkel halad a kikövezett úton. Hideg van, úgyhogy kissé szorosabbra húzza magán a kabátot. A korai órán senki sem jár erre, és nagy csend van. A keskeny utat örökzöldek veszik körül, a sötétzöld leveleken fehér réteget képez a zúzmara. Hányszor tette meg ezt az utat az elmúlt hónapokban! De most valahogy olyan más minden. Régen mindig lehajtott fejjel bandukolt a kitaposott cipőjében. Úgy érezte, hogy súlyokat cipel a hátán, nyűgős és fáradt volt. Válaszokat akart, amelyekről tudta, hogy sosem fogja megkapni őket, de azért újra és újra feltette őket. Mindig csak a néma csend volt a felelet. Hogy is lehetett volna más? De ma könnyedek a léptei. Mintha elfogytak volna a kérdések. Jobbra fordul az úton, és közben meghallja, hogy egy autó parkol le valahol.
Imre leparkol, kiszáll az autóból és meglepi, hogy milyen hideg van. Begombolja a szövetkabátját és szorosabbra húzza a sálat a nyaka körül. Kiveszi a hátsó ülésről a virágcsokrot, aztán nagy sóhajjal bezárja az autót és lassú léptekkel a kapu felé indul. Úgy dönt, hogy néhány perc alatt letudja ezt az egészet, aztán elmegy a piacra, meg abba az egészségesnek titulált boltba, amit az interneten talált, és ahol azt ígérik, hogy mindenféle olyan dolog kapható, ami ételintolarencia, vagy allergia esetén fogyasztható. Addig még azt is ki kell gondolnia, hogy mit készítsen. Odaér a kapuhoz, ami résnyire nyitva van. Kitárja, belép rajta, aztán akkurátusan becsukja maga mögött. Korán van, még senki sem jár erre. Az út úgy harminc méter múlva erősen jobbra fog kanyarodni, neki arra kell mennie. Nagyon rég nem járt már itt, de azért csukott szemmel is odatalálna. Eléri a kanyart és jobbra fordul. Meglát maga előtt egy magas, karcsú nőt, amint könnyed léptekkel sétál. Gesztenyebarna hajába bele-belekap a szél és összeborzolja azt. Teveszín kabátja szinte gyengéden öleli körül vékony alakját. Mit keres itt egy ilyen fiatal nő? Látja, hogy a nő léptei lassulnak, majd megáll. Oldalra fordul és a kezeit összekulcsolja maga előtt, aztán elfordítja a fejét és egyenesen őrá néz.
Lídia
Érzékeli, hogy valaki ott van nem messze tőle, ezért oldalra fordítja a fejét. Megpillant egy magas, ősz hajú férfit egy félhosszú gyapjúkabátban, kezében nagy csokor fehér virággal. A férfi hatvan körülinek néz ki és feléje tart.
Imre
Így, hogy megfordult, már látja, hogy nem is olyan fiatal. Az ötvenes éveiben járhat. És gyönyörű! Káprázatosan szép! Nem tudja levenni róla a szemét, ahogy felé sétál. És amikor közelebb ér, megpillantja a borostyánszín szemeit. A szíve hevesebben kezd verni.
Lídia
A férfi már olyan közel van hozzá, hogy ha lépne felé kettőt, akár meg is érinthetné. A bőre a tél ellenére is kissé napbarnított hatású és zöld szemei csak úgy csillognak az arcában. Különös jelenség. Érzi, ahogy a szíve kissé hevesebben kezd verni.
Imre
Sosem látta még itt ezt a gyönyörű nőt! Jó, persze, ő igazán ritkán jön ide. Nagyon ritkán.
Lídia
Még sosem látta itt ezt a férfit, pedig ő aztán gyakran jár ide.
Imre
Nem tudok csak úgy elmenni mellette. Olyan gyönyörű! Van benne valami… Valami nagyon különleges.
Lídia
Milyen vonzó férfi! Valami különleges érzést vált ki belőle. Mi lehet ez?
Imre
Meg kell szólítanom.
Lídia
Bárcsak megszólítana.
– Üdvözlöm – szólal meg Imre. – Én csak… – jön zavarba.
– Még sosem láttam itt – mondja a nő.
– Ritkán jövök… Ami tudom, nem szép dolog, de…
– Én sokat jövök. Vagyis jöttem. Már nem.
– Vásárhelyi Imre – mutatkozik be a férfi.
– Bíró Lídia – nyújt kezet az asszony. – Kihez jött?
– A feleségemhez – sóhajt a férfi.
– Nehéz? – kérdezi együttérző hangon az asszony.
– Már nem – feleli Imre, miközben lopva az elöttük álló sirkőre téved a tekintete. „Varga Ferenc / Élt 61 évet”
– A férjem volt – követi az asszony a férfi tekintetét.
– Sajnálom.
– Tudja, sokáig nem volt otthon, aztán egyszer csak beállított és azt mondta: Rákos vagyok. Végstádium. Nem tudnak segíteni rajtam. Itthon szeretnék meghalni.”
– Nehéz lehetett. És azért szép tőle, hogy… hogy otthon szeretett volna lenni önnel.
– Én inkább végtelenül önzőnek mondanám – sóhajtott nagyot Lídia. – És az ön felesége, miben…?
– Öngyilkosság – mondja Imre.
– Atyaég. Szörnyű lehetett.
Hallgatnak kicsit.
– Tudom, hogy sem a hely, sem… szóval, hogy a körülmények nem alkalmasak, de… Meghívhatom egy kávéra és egy finom süteményre?
Lídia lehajtja kissé a fejét, és csendesen álldogál, mintha a válasza következményeit latolgatná. Majd felnéz, egyenesen a férfi szemébe. A tekintetük összekapcsolódik.
A hideg, sírkövekkel teli temetőben, az örökzöldek közt felszikrázik köztük a levegő.
Imre szinte beleveszik a gyönyörű, borostyánszínű szemekbe és arra gondol, hogy talán az élet mégiscsak kínál neki egy esélyt arra, hogy egy melegszívű társa legyen és boldog napjai legyenek öregkorára.
Lídia azt gondolja, hogy talán, de csak talán, mégiscsak képes lehet arra, hogy valakivel szeretszálakat szőjön. Elmosolyodik és azt feleli:
– Igen.
VÉGE
