János bácsi felvonta a szemöldökét, ahogy Magdolna belépett a konyhába, nyomában a két roppant szigorúnak tűnő nővel. Egy pillanatig némán szemlélte őket, aztán megköszörülte a torkát, majd megszólalt:
– Nos, öhm… foglaljanak helyet – intett a székek felé.
A kisfiú odaszaladt az édesanyjához és egészen közel bújt hozzá, de azért udvariasan köszönt a két nőnek:
- Csókolom.
Magdolna tördelte a kezét, és nagyokat nyelt, mint akinek gombóc van a torkában. Zalán ott állt mellette, nagy, barna szemeivel hol az édesanyjára, hol a két idegenre pillantva. Magdolna lenézett rá, majd idegesen a gyermekvédelmisekre pillantott.
– Kérem, ezt ne Zalán előtt beszéljük meg – mondta remegő hangon.
A két nő összenézett. Az idősebbik végül aprót biccentett, mint aki nyugtázza a kérést, de közben a társa leguggolt Zalán elé.
– János bácsi szokott rád vigyázni? – kérdezte mézesmázas hangon.
A kisfiú kissé meglepetten felhúzta az orrát.
– Rám nem kell vigyázni. Ő a nagypapim – mondta aztán határozottan.
A nő ajka alig láthatóan megrándult.
– Itt szoktál lenni, amikor az anyukád dolgozik?
– Nem csak akkor… most is itt vagyok, meg az anya is – válaszolta a kisfiú.
Magdolna gyorsan közbeszólt.
– Hadd vigyem haza Zalánt.
A két nő ismét egymásra nézett. Az, aki guggolt, felegyenesedett.
– Rendben. Menjenek. De ha itt végeztünk, beszélnünk kell.
Magdolna feszülten bólintott, aztán kezébe fogta a kisfiú apró ujjait, és rámosolygott.
– Gyere, kincsem, hadd beszélgessenek a felnőttek.
- Sétálunk egyet az utcán, itt leszünk kint, csak szóljanak, ha végeztek – nézett vissza a válla felett a két nőre, a fiatalabbik meg biccentett egyet, jelezve hogy rendben.
Azzal kimentek a házból, ki az udvarra, ki az utcára. Magdolna szíve a torkában dobogott. Vajon mi fog történni most?
- Anya, kik ezek a nénik? – kérdezte Zalán.
Magdolna összeszedte a gondolatait, és elkezdett mesélni a kisfiúnak.
Odabent János bácsi megköszörülte a torkát, majd intett a nőknek:
– Nos, hölgyeim, tessék, foglaljanak helyet.
A nők leültek, és egyikük jegyzetfüzetet vett elő.
– Kréninger János, ugyebár?
– Az vagyok, kérem.
– Tudja, hogy miért vagyunk itt? – kérdezte az idősebb nő, miközben szigorúan méregette János bácsit.
Az öreg a bajuszát simítva hümmögött.
– Sejtem. Valaki mondta maguknak, hogy a Zalán egyedül volt néhány nap.
– Nem csak néhány napról van szó. Azt az információt kaptuk, hogy Gál Magdolna rendszeresen egyedül hagyja a kisfiát.
János bácsi arca megkeményedett.
– Hölgyeim, Magda kitűnő édesanya! Zalán egy boldog, jól nevelt, csupaszív gyerek. Az anyja mindent megtesz érte!
– Akkor miért látták többen is egyedül a faluban? – szólt közbe a fiatalabbik nő.
János bácsi szusszant egyet, majd bólintott.
– Az igaz, hogy volt néhány nap, amikor kórházba kerültem, és akkor Zalán azokon a napokon néhány órára egyedül volt. De az anyja nem hagyta volna egy percre se, ha nem muszáj.
A nők összenéztek, aztán lassan bólogattak.
- Mennyit van itt magánál a gyerek? – kérdezte az időssebbik nő.
- Sokat – felelte az öreg. – Együtt gondozzuk a virágoskertet, kártyázunk – mutatott a pakli magyarkártyára -, a kölyök sokat rajzol – azzal nehézkes mozgással felállt és a botjára támaszkodva a komódhoz ment és felmutatott néhány színes képeket ábrázoló rajzlapot.
– Hm. Nos, akkor ezt most tisztáztuk – mondta az idősebb nő Magdolnának, miután kimentek a házból. – De magukon tartjuk a szemünket!
A fiatal nő bólintott, majd megfogta Zalán kezét, és besiettek az idős férfi a házba. A kisfiú nagy szemekkel nézett az anyjára.
– Anya, azt mondtad, hogy valaki azt mondta a gyerekvédős néniknek, hogy egyedül vagyok a napközben, és hogy te nem vigyázol rám rendesen. De ez nem igaz! Te nagyon jól vigyázol rám! És amikor nem vagy itthon, akkor meg a nagypapival vigyázunk egymásra meg még a virágoskertre is!
János bácsi rámosolygott Zalánra.
– Így van, kislegény. Senki sem vigyázhatna jobban rád, mint az anyukád. Meg is mondta a hölgyeknek, ahogy azt is, hogy amikor az anyukád dolgozik, mi ketten együtt szoktunk lenni. Még a rajzaidat is megmutattam nekik.
Magdolna ekkor odasúgta János bácsinak:
– Köszönöm.
Az idős férfi finoman megpaskolta a kézfejét és azt mondta:
– Szívesen, lányom. Zalán visszaadta az életkedvemet.
Egy héttel később, munka után hazafelé tartva, Magdolnát megállította a postás egy ajánlott levéllel. Miután aláírta az átvételi elismervényt, kezébe vette a fehér borítékot, és egy ideig csak forgatta azt. Tudta, hogy a levél tartalma megváltoztathatja az életüket Zalánnal…
