November 20.
Imre
Megrázza a fejét, nem akar ezekre a dolgokra emlékezni. Közben hazaér, és leparkol a ház előtt. Van még két órája munkakezdésig, mert ma azon ritka napok egyike van, amikor délutános.
Bemegy az üres házba, leveti a kabátját, cipőjét, aztán a konyhába siet. Farkaséhesnek érzi magát, úgyhogy hozzáfog, hogy készítsen egy omlettet. Épp egy pici tejszínt önt a felvert tojásokhoz – ez a híres omlettjének a titka –, amikor csengetnek. Megtörli a kezét a konyharuhában, aztán ajtót nyit.
A küszöbön egy középmagas, vékony, horgas orrú, sötét bőrű fiatalember áll, akinek fekete szemei örömtől csillognak.
– Vince! – tárja szélesre az ajtót széles mosollyal!
A fiatal férfi az egyik pártfogoltja volt a néhány közül, akikkel az elmúlt években foglalkozott. Az egész dolog nagyon régen kezdődött, még az általános iskola második felében.
Volt egy osztálytársa, aki rendkívül hátrányos helyzetű családból származott. Sosem volt egy rendes ruhája, vagy cipője, mindig fázott és éhes volt. A tisztálkodás hiánya miatt állandóan piszkos volt és rossz szag lengte körül. Az osztálytársai folyton szekálták, és vegzálták. Ma már úgy mondanánk, hogy iskolai bullying áldozata lett. Kolompár Sándornak hívták. Ványadt, alacsony fiú volt, aki folyton riadt tekintettel pislogott a világba. Ő sokszor gondolt arra, hogy neki mindene van, hiszen szép házban élt, saját szobája volt, mindig volt otthon meleg étel, az édesanyja tízórait csomagolt neki, jó ruhái voltak és nyaranta elmentek a Balatonra, ahol a kis családi nyaraló állt. Ekkor szembesült azzal, hogy nem minden gyereknek ilyen sors jut. Egyszer hazáig követte Sanyit és megdöbbent, amikor látta, hogy a fiú egy leszakad kapun át, egy koszos, gazos udvarba lépett be. A szörnyű telken egy apró, düledező ház állt, aminek az ablakai furnérlemezzel voltak beszegelve.
A ház ajtaján egy tagbaszakadt férfi ugrott ki, elkapta Sanyi grabancát és teli torokból üvölteni kezdett vele, hogy ne vánszorogjon, amikor dolog van, és hogy amíg az uraság az iskolában lopta a napot, addig senki nem vágott fát, úgyhogy azonnal álljon neki. Letépte róla az iskolatáskát és a földre lökte egy tuskó mellé, amibe egy balta volt beleállítva. Kikapta a baltát a fából és a feje fölé emelte, aztán úgy állt ott, mint aki lesújtani készül Sanyira.
– Kevesebb hasznodat akkor se venném, ha kettéhasítanám a fejed! – ordította.
Sanyi pedig csak térdelt a földön, és még csak nem is sírt, de azt még a düledező kerítés lyukain is látta, hogy reszket.
Ő maga ekkor annyira megijedt, hogy elszaladt. Hazáig futott, ahol könnyes szemmel rohant be a konyhába és hadarva mesélte az édesanyjának, hogy mit látott. Az anyja meg azt felelte, hogy azok egy alja nép – nem is értette akkor, hogy mit jelent ez a szó – , és nem kell velük törődni és ha még egyszer arra merészkedik, akkor szíjat hasít a hátából! És ezzel visszafordult a tűzhely felé, hogy megkeverje az illatozó szaftos húsragut. Ő aznap nem tudott enni. Másnap odaadta a szendvicsét Sanyinak, mondván, hogy neki olyan sokat csomagolt az anyukája, hogy nem tudja megenni. Ettől fogva minden nap adott neki valami ételt. Máskor a kidobásra szánt ruháiból vitt be az iskolába egy-egy darabot, majd nagy hangon megindult vele Sanyi felé:
– Hé, ezt itt felejtetted tegnap tesióra után! – azzal ledobta a rémült fiú asztalára.
Amikor kiderült, hogy nem ő eszi meg a tízórait, hanem Sanyinak adja, hatalmas balhé lett belőle. A szüleit behívták az iskolába, és amikor hazaértek, az anyja égnek emelte a kezét, és úgy kiabált vele.
– Nem ezeknek készítem én az ételt, és nem azért gürizik az apád, hogy ezeknek legyen mit enni, meg felvenni! Mégis, hogy képzeled, hogy elherdálod, amit mi kínkeservesen megteremtünk neked?! Hát mit nevelek én?! Egy kisasszonyt! Tessék férfinak lenni és a saját hasznodat meg előremeneteledet nézni! Nem vagyunk mi jótékonysági intézmény! Megértetted?! Ezek az emberiség söpredékei! Csalnak, hazudnak, lopnak! Ez a Sanyi gyerek is a piacon zsebeli ki az embereket! Egy tolvaj! Soha, semmire se viszi majd az életben! Egy börtöntöltelék lesz!
Meg akarta kérdezni, hogy honnan tudja az anyukája, hogy a Sanyika tolvaj, meg hogy hát hogy lehetne belőle valaha is valaki, ha a szülei tanulni se engedik.
De csak állt ott lehajtott fejjel, nem mert szólni, és nem tudta, hogy valójában mit követett el, amivel így kivívta az anyja haragját. Aztán egy hónap szobafogságot kapott és onnantól minden nap felügyelték, hogy mindig megegye a szendvicsét és reggelente ellenőrizték a táskáját, nehogy kicsempésszen egy-egy ruhadarabot.
Ekkor döntötte el, ha felnőtt lesz, segíteni fog az olyan gyerekeknek, mint Sanyi.
Amikor elvégezte az egyetemet, azon gondolkodott, hogy mit adhatna, amivel segíteni tudna a hátrányos helyzetű fiataloknak. Arra jutott, hogy talán azzal tud a legtöbbet adni, ha a tudáshoz juttatja őket hozzá. Így aztán ingyenesen korrepetált nehéz helyzetben lévő gyerekeket.
Megszerettette velük a tanulást, az olvasást és azzal, hogy időt töltött velük, úgy érezte, hogy tesz valamit. Vince az egyik ilyen pártfogoltja. Talán a legokosabb volt mind közül. Éles eszű, csillogó szemű volt már tizenévesen is.
– Csodás hírt hoztam! – néz rá most Vince az ajtó előtt állva.
