November 21.
Imre
Szokásához híven korán kel, és még az ágy mellett állva átmozgatja a testét. Nyújtózkodik, néhány karkörzés, pár guggolás, kitörés, lábemelés.
Fáj a térde. Kicsit a dereka is. Hiába. Közelebb van a hetvenhez, mint a hatvanhoz. Kellemetlen a testmozgás, de tisztában van vele, hogy utána sokkal jobb lesz. Miután végez a néhány gyakorlattal, vesz egy váltófürdőt. Ez mindig életre kelti és nem csak a testét, hanem az elméjét is. Nem is érti, miért nem erre szoktatják a gyerekeket már egészen kicsi koruktól. Ő minden páciensének javasolni szokta. Mondjuk fogalma sincs, hányan fogadják meg végül. Fürdőköpenybe bújik, aztán készít magának egy kiadós reggelit. Kedve lenne közben átfutni az újságot, de jó ideje megtanulta már, hogy egyszerre csak egy dologgal foglalkozzon. Ha eszik, akkor az ételre figyel. Eleinte nagyon nehezen ment, de mára egészen megszokta. Néha, mint ma is, azért előjönnek a régi reflexek, és erőt kell vennie magán, hogy a megtanult, jó módszernél maradjon. Szerencsésnek érzi magát, amiért fegyelmezett az alaptermészete. Miután megette a két szelet zöldségkrémes pirítóst, a főtt tojást, a zabkását, és megitta a piros színű gyümölcslevet, mindent a mosogatóhoz visz. Épp neki akar látni a mosogatásnak, amikor megszólal a telefonja. A vonalas. Ami igazán ritka.
Felveszi a kagylót és beleszól.
– Szia, Apa – hallja meg Botond hangját. – Hívtalak már a mobilon, de ott nem értelek el.
A mobilja éjszakára le van halkítva és a nappaliban az asztalon pihen.
– Kisfiam! – lágyul el a hangja. – Minden rendben?
– Persze! Minden oké, csak szólni akartam, hogy hétvégén jövök haza, de napközben teljesen be leszek táblázva és tudom, hogy ma intézed a nagybevásárlást és meg akarlak kérni pár dolog beszerzésére.
– Igen?
– Vagyis, azt hiszem… Hát szóval talán nem is innen kellene kezdenem…
– Hogy érted ezt? – kérdezi szeretetteljesen és meglepi, hogy miért van Botond zavarban.
– Na, mert az van, hogy nem egyedül jövök…
– Igazán? – mosolyog.
– Ja.
– Értem.
– Na, és szóval mivel glutén és laktózérzékeny, kellenek spéci dolgok.
– Úgy érted, hogy A: főzzek glutén és laktózmentesen, B: hozzak haza ilyen dolgokat a reggelihez is?
– Meg vega is – teszi hozzá Botond.
– Szóval, glutén és laktózmentes, vega étkezéshez készüljek?
– Úgy van – hagyja helyben a fia. – Én sem eszem húst.
– Nagyon dicséretes. A legjobbkor jött a kérésed, ugyanis én is épp azon gondolkodtam, hogy még egészségesebben kellene étkeznem. De valahogy a magam kedvéért nem volt ingerenciám kitalálni ilyen fogásokat. Így viszont jó okom lett rá, hogy megtegyem.
– Nagy vagy, Apa! – kiált lelkesen Botond.
– És hogy hívják?
– Kit?
– Botond! – feddi meg tréfásan a fiát.
– Jah, vagy úgy… – húzza az időt nevetve.
– Szóval?
– Péter.
– Szép, régi név. Eredetileg követ, kősziklát jelent. Emellett létezik a névnek olyan fordítása is, ami szerint orvost, gyógyítót, nagy tudással, akár jövőbelátó képességekkel is felruházott személyt jelöl.
– Honnan tudsz erről ennyit? – csodálkozik Botond.
– Mindig is tetszett ez a név. Már neked is ezt szerettem volna adni, de édesanyád ragaszkodott a Botondhoz és nem egyezett bele abba se, hogy két neved legyen. Úgy voltam vele, hogy majd, ha lesz testvéred, akkor őt Péternek fogjuk nevezni. Mivel foglalkozik ez a te Pétered?
– Díjlovas.
– Ejha!
– Ez egy elítélő vagy egy elismerő ejha? – kérdezi a fia.
– Elismerő, természetesen. A lovak fantasztikus állatok és a lovasoknak sok különleges képességgel kell rendelkeznie, ha jól akarják végezni a dolgukat.
– Péter már nagyon sok díjat is nyert – mondja büszkén Botond.
– Dicséretes. És biztosan remekül is néz ki.
– Csodásan! – feleli Botond és hallatszik a hangján, hogy nagyon odavan a fiúért.
– Szóval, akkor ellátás két fő részére, glutén és laktózmentesen, vega kivitelben. – summázza a hallottakat.
– Igen – nevet fel a fia.
– Nagyon várlak benneteket! – mondja szeretettel. – És nagyon kíváncsi vagyok a te Péteredre is.
– Kösz, apa!
– Szeretlek, kisfiam!
– Én is szeretlek, apa!
– Akkor hétvégén… – kezd búcsúzkodni.
– Apa!
– Igen?
– Ma van anya születésnapja…
– Ó!
– Mikor voltál nála utoljára?
– Régen…
– Elmész ma?
– Nem tudom… Én…
– Apa, légyszi.
– Rendben. Jól van. – feleli, aztán elköszönnek egymástól.
A hétvége izgalmát beárnyékolja az utolsó néhány mondat. De ha már megígérte, nincs mit tenni. Mindig betartja, amit ígér. Annak ellenére, hogy Vali pocsék anyja volt Botondnak és rengeteg kárt okozott a gyermeki lelkében, és nem kevés terápiás ülés kellett hozzá, hogy a fia egészséges felnőtté cseperedjen, Botond nem neheztel az anyjára. Ami persze valahol jó. Talán pont ezen hatások összességétől lett olyan együttérző és érzékeny, amilyen.
Egyáltalán nem zavarja, hogy a fia a saját neméhez vonzódik, de el szokott gondolkodni azon, hogy vajon mennyi köze van ehhez annak, ahogy az anyja viselkedett vele.
Úgy dönt, hogy előbb akkor meglátogatja Valit és csak utána megy el bevásárolni. Felöltözik, aztán a garázsba megy, beszáll az autóba, kinyitja a garázskaput, indít, és kikanyarodik az utcára.
