Ahogy lassan sétált hazafelé, kezében a borítékkal, gondolatai egyre sötétebbé váltak.
„Mi lesz, ha elutasítják a kérelmet? Hogyan fogom fizetni a számlákat? Zalánnak hamarosan óvodába kell mennie, és nincs pénzem új ruhákra vagy egy biciklire, amit megígértem neki. Már így is alig tudom biztosítani a mindennapi ételt az asztalra.” A szorongás egyre jobban eluralkodott rajta, és érezte, hogy a remény lassan kicsúszik a kezei közül.
Nem bírta tovább a bizonytalanságot, ezért megállt egy csendes utcasarkon, és felbontotta a borítékot. A levél hivatalos nyelvezete hidegen és távolságtartóan közölte vele:
„Tisztelt Gál Magdolna!
A Gál István halálának ügyében benyújtott kártérítési igényét megvizsgáltuk. Tájékoztatjuk, hogy a rendelkezésünkre álló adatok és a vonatkozó jogszabályok alapján a kártérítési követelésének nem adunk helyt, így kártérítésre nem jogosult.
Üdvözlettel,
De a hivatal nevét már nem is látta, mert összefolytak szeme előtt a betűk, és a kétségbeesés könnyei végigfolytak az arcán. Ez volt az utolsó reménye arra, hogy anyagilag stabilabb helyzetbe kerüljenek, és most ez is szertefoszlott. Nem tudta, hogyan fogja fizetni a ház rezsijét, vagy hogyan biztosítja Zalán számára az óvodakezdéshez szükséges dolgokat. A fizetése épphogy elég volt az ennivalóra.
Elkeseredve, lassú léptekkel indult tovább hazafelé, miközben a jövő kilátástalansága nyomasztotta. „Mit fogok mondani Zalánnak? Hogyan védjem meg őt ettől a valóságtól? Nem akarom, hogy érezze a nehézségeket, de hogyan rejthetném el előle?” A gondolatok örvénye szinte megbénította, de tudta, hogy erősnek kell maradnia a fia miatt.
Amikor hazaért, Zalán már az ajtóban várta, arcán széles mosollyal.
– Szia, anya! Képzeld, ma János bácsival ültettünk rózsákat a kertben! Olyan szépek lesznek majd, amikor kinyílnak! Aztán rendet tettünk a fészerben is. Találtunk egy régi kalapot, amit János bácsi fiatal korában hordott. Felpróbáltam, és nagyon nevetett, és megmutatta a tükörben, hogy néz ki benne és akkor én is nevettem. Nagyon muris volt, anya! – kuncogott a kisfiú. – Utána kártyáztunk is, és képzeld, nyertem! A nagypapi azt mondta, hogy szerencsés vagyok. És nézd, meggyet is szedtünk a fáról! – mutatta büszkén a tálka friss meggyet. – És rajzoltam is neked valamit! – futott be a szobába, majd egy színes rajzzal tért vissza, amelyen ő biciklizett vidáman.
Magdolna mosolyogva nézte a rajzot, és a könnyei újra előtörtek.
– Anya, miért sírsz? – kérdezte Zalán aggódva.
Magdolna letörölte a könnyeit, és próbált nyugodt hangon válaszolni.
– Csak egy kicsit szomorú vagyok, kincsem. Tudod, mostanában kevés a pénzünk, és nem tudok mindent megvenni, amit szeretnénk. Például most nem tudunk biciklit venni, mert még az ennivalóra is alig futja.
Zalán elgondolkodott, majd felderült az arca.
– Anya, süssünk egy sütit! Az mindig felvidít minket.
Magdolna körülnézett a kamrában, ahol alig volt valami, de egy kis tepsi kakaós kevert süteményhez még akadt alapanyag.
– Rendben, süssünk egy sütit – mondta mosolyogva.
Elővettek egy nagy tálat, és Magdolna elkezdte a lisztet szitálni bele.
– Átszitáljuk a lisztet, hogy a süti könnyű és puha legyen – magyarázta.
Zalán érdeklődve figyelte, majd megkérdezte:
– Üthetem én bele a tojásokat?
– Persze, szívem – nyújtotta felé Magdolna a tojásokat. – Óvatosan törd fel őket a tál szélén, és engedd bele a tartalmukat.
Zalán koncentrált, és ügyesen feltörte a tojásokat, majd egyenként a tálba öntötte őket.
– Most adjuk hozzá a cukrot és a vaníliás cukrot – mondta Magdolna, miközben kimérte az adagokat. – Szeretnéd te beleönteni?
– Igen! – felelte a kisfiú lelkesen, és óvatosan a tálba szórta a kimért cukrokat.
– Nagyon ügyes vagy! – dicsérte meg Magdolna. – Most pedig jöhet a tej és az olaj. Kimérem neked, és beleöntheted ezeket is te.
Miután kimérte a tejet és az olajat, Zalán óvatosan beleöntötte őket a tálba.
– Keverheted is, ha szeretnéd – mondta Magdolna, és átadta a fakanalat.
A kisfiú nagy igyekezettel keverte a masszát, még a nyelvét is kidugta koncentrálás közben.
Ahogy együtt dolgoztak, egyfolytában beszélgettek és közben a konyhát lassan betöltötte a készülő sütemény illata.
– Anya, veled mi érdekes történt ma? – kérdezte Zalán, nagy komolyan.
– Nos, bejött ma egy hölgy a kávézóba és képzeld, volt vele egy pudli, és a hölgy és a kutyája teljesen egyforma ruhát viseltek. A kutya még produkciókat is bemutatott: két lábra állt, és tett néhány lépést, mintha táncolt volna. A hölgy azt mondta, hogy ez a kedvenc zenéje, ami a kávézóban éppen akkor szólt, és a kutyája mindig táncol rá.
- Hát ez nagyon vicces lehetett – nevette el magát a kisfiú. – Egy pudli ruhában és táncol – kacagott tovább. – Milyen zene volt az? – kérdezte kíváncsian.
– Valami vidám dallam – válaszolta Magdolna mosolyogva.
– Hallgassunk mi is zenét! – javasolta Zalán.
Magdolna bekapcsolta a rádiót, és egy gyors, kellemes dallam csendült fel. Zalán azonnal táncolni kezdett, bohóckodva forgott és ugrált, amitől Maga nevetni kezdett.
– Olyan régen táncoltam már – mondta, és közben tett ő is néhány tánclépést, aztán eszébe jutottak a férjével töltött boldog pillanatok, különösen egy céges karácsonyi parti, ahol együtt táncoltak. A gondolat könnyeket csalt a szemébe, de gyorsan letörölte őket.
– Táncolhatnánk minden nap! – mondta Zalán lelkesen.
– Igazad van, kincsem – válaszolta Magdolna mosolyogva.
Amikor a sütemény elkészült, Zalán lelkesen ugrándozott, hogy vigyenek át belőle János bácsinak. Vártak picit, még a kakaós kevert kihűlt, aztán felszeletelték és tányérra tettek jó néhány szeletet. Egy szalvétával letakarták, és átmentek a szomszédba.
– Hát te? Micsoda illatok jönnek ebből a tányérból? – kérdezte az idős férfi mosolyogva, amikor Zalán megjelent az ajtóban.
– Hoztam neked sütit! A meggyünkből sütöttük az anyával – mondta Zalán büszkén.
– Nagyon köszönöm, kislegény. Ülj le, mesélj, mi újság.
Zalán leült, és gyermeki egyszerűséggel mesélte el, hogy az anyukája sírt, mert nincs elég pénzük, de ő megvigasztalta.
Miután Zalán elköszönt, János bácsi gondolataiba mélyedve ült az asztalnál. Egy idő után felcsillant a szeme, mintha eszébe jutott volna valami.
– Na, meg is van! – mondta magának, majd a régi vonalas telefonkészülékéhez lépett, és tárcsázott. A vonal túlsó végén hamarosan felvették.
– Tessék?
– János vagyok. Emlékszel, hogy egyszer azt mondtad, ha szükségem van rá, bármit kérhetek tőled?
