„Elmehetnénk a hétvégén Tihanyba. Mit gondolsz, Édesem?”, nézem Bálint üzenetét a kijelzőn. Még egy csókos emotikon is van a sorok végén
Mint az utóbbi időben mindig, miután elolvasom, először is kimásolom egy wordbe, készítek róla egy képernyőfotót, azt is elmentem, majd a telefonommal is lefotózom. „Nagyszerű ötlet!”, írom válaszul, és én is teszek utána egy szeretgetősemotikont. „Légyszi ne felejtsd el beadni a tisztítóba az ingemet. Köszi, puszi!”, majd egy ölelős emotikon.
Úristen! Milyen inget? Nem mondott semmiféle inget! Vagy mondott? Ha igen, mikor? Milyen inget? Mindenekelőtt rákényszerítem magam, hogy az előbbi üzenetet is elmentsem háromféle módon, aztán, mint egy megszállott, az elmúlt napok lementett üzeneteit olvasgatom, majd meghallgatom a hangfelvételeket is, amiket a beszélgetéseinkről készítettem. Még csak utalást sem találok az ingre.
Izzad a tenyerem, remeg a kezem. Mikor mondhatta? Mégis, hogy deríthetném ki, melyik ingre gondol? Kezdek pánikba esni. Olyan erősen gondolkodom a jó megoldáson, hogy belefájdul a fejem.
A fürdőbe rohanok, és kiszórom a szennyes kosár tartalmát. Egyetlen ing sincs benne! Most mihez kezdjek? Újra átnézemegyesével az összes piszkos ruhadarabot, hátha csak nem vettem észre az inget. Mindenem remeg. Alig tartanak meg a lábaim. Sehol egy ing! Jézusom!
A hálóba futok, kinyitom a gardróbot. Az ingek közt lapozok. Mind tiszta, élére vasalt, keményített gallérral. Megszámolom őket. 41 darab. Egy rajta van. Oké. 46 ingje van összesen. Négy hiányzik. Rá kell jönnöm, legutóbb mennyit vittem el a tisztítóba. Olyan ideges vagyok, hogy nem tudok gondolkodni.
Az előszobába megyek, kiöntöm a táskám tartalmát, a tisztítós papír után kutatok. Nem találom… A sírás kerülget. Lerogyok a földre. Emlékezz, Dia! Gyerünk, emlékezz! Sétáltál a patyolat felé, kezedben az ingekkel. A kedves, nyugdíjas hölgy széles mosollyal üdvözölt. Átvette az ingeket. Egyesével megnézte őket. Egy fehér, kis kék passzéval és a jellegzetes emblémával. Oké. Egy halvány rózsaszín, apró fehér mintával. És a harmadik.
Milyen a harmadik? Köd van az agyamon! Basszus! Basszus! Minél jobban akarom, annál kevésbé tudom visszaidézni! Begolyóztam. Komolyan nem vagyok normális! Hogy a fenébe nem tudok visszaemlékezni egy egy nappal ezelőtti eseményre?! Egy ing színére… A kurva életbe! Emlékezz már basszus, Dia! De bárhogy biztatom magam, nem megy. A táskám kiöntött tartalmát nézem. Ó, igen. Adtak papírt.
– Nyilván lefűztem a szokásos helyre! – mondom ki hangosan, miközben a homlokomra csapok.
A nappaliba sietek, kinyitom a szekrényt, előveszem a sötétkék, keményfedeles mappát és remegő kézzel lapozni kezdem. És ott is van. A patyolat számlák résznél. Ott a kis papír, amit kézzel írt a néni, amin átvette az ingeket. Kerek, régimódi betűit nézem, és elsírom magam a megkönnyebbüléstől. Mert ott áll a fehér kis fecnin, kék tintával mindhárom ing. A lila. Az nem jutott eszembe!
Megkeresem a kis füzetet, amiben benne vannak tételesen felsorolva az ingek. Visszamegyek a gardróbhoz, és egyesével végignézem őket, kipipálva a jegyzetlapon, amelyik vállfán lóg.
Fellélegzem, mert így már tudom, hogy akkor a hiányzó ing egy magában mintás Ralph Lauren darab, mert az sem a szekrényben, sem rajta, sem a tisztítóban nincs. A megkönnyebbülés azonban nem tart sokáig, mert nem tudom, hogy akkor hol van a hiányzó darab. A torkomban egyre nagyobb lesz a gombóc, alig kapok levegőt. A szívem nem is kalimpál, hanem verdes. Mint egy szárnyaszegett kismadár, amit szűk ketrecbe zártak. Az izmaim kocsonyássá válnak és hideg verejték kúszik a két mellem közt. Egyre idegesebb vagyok és köd van az agyamon. Meg kell nyugodnom, mert így nem tudok gondolkodni! Igyekszem valahogy lehiggadni. Az interneten látott légzéstechnikát használom. Nehezen megy. Végül azért jobb lesz kicsit, de még így is eltart egy ideig, mire rájövök, hogy azt vitte magával a tegnapi konferenciára. Biztosan az utazós táskájában van még. Megkeresem a kis fekete bőröndöt, és valóban benne van a kérdéses darab.
Vörösboros az eleje.
Annyira boldog vagyok, hogy megtaláltam, és hogy tudom, mit kell elvinnem a tisztítóba, hogy könnyes szemmel ölelem magamhoz a kérdéses inget. Fura szaga van. De már az sem érdekel. Nyilván több száz emberrel találkozott ott, mind együtt voltak egy nagy teremben. Persze, hogy mindenféle szaga van.
Gyorsan rendet teszek magam után, aztán fogom az inget, és a tisztítóba futok vele. Mivel nem tudom, hogy miért ilyen fontos, hogy ma elvigyem, mert semelyik írásos kommunikációban, egyik rögzített beszélgetésben sem találom a nyomát, hogy szó lett volna róla, és bárhogy erőltetem a memóriámat, nem is emlékszem semmire ezzel a ruhadarabbal kapcsolatban, úgy döntök, hogy sürgősségi tisztítást fogok kérni, hogy még aznap délutánra kész legyen. Az a biztos!
