Nagyon örülök, hogy ilyen jól meg fogom tudni oldani ezt a dolgot, és nem lesz belőle hatalmas veszekedés. Hihetetlenül megkönnyebbülve lépek be a patyolatba. Az idős hölgy széles mosollyal üdvözöl.
– De jó újra látni, Kedveském! – mondja. – De még nem készültek el a férje ingjei.
– Ó, nem is azért jöttem – mosolygok rá vissza –, hanem hoztam még egyet, és ez most sürgősséggel kellene. Ha lehet – teszem hozzá sietve.
– Angyalkám, magának bármit – veszi át a szóban forgó darabot tőlem, aztán kiteríti maga előtt a pultra.
– Ó, ez egy csúnya vörösborfolt – mustrálja az ing elején a körülbelül 200 forintos nagyságú pacát. – De ne aggódjon! Ki tudom szedni belőle – folytatja megnyugtató hangon.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, megbeszéljük, hogy délután négyre visszamegyek, addigra az összes ing elkészül, elköszönünk egymástól, aztán kilépek az utcára. Ebben a pillanatban megszólal a telefonom, és látom, hogy Bálint az. Felveszem, de mielőtt beleszólnék, megnyomom a felvevő gombját.
– Helló, Bébi! – hallom meg a hangját és érződik, hogy mosolyog. – Van egy meglepetésem! Szabadságot vettem ki holnapra, így már ma el tudunk utazni Tihanyba. Foglaltam szállást, és ott töltjük a hétvégét! Na, mit szólsz?
Jövő hétfőn lesz a vizsgám. Hosszas rábeszélés után végre elértem, hogy beiratkozhattam egy mérlegképes könyvelői tanfolyamra, de Bálint nagyon nem örül neki. Tanulnom kellene. Egy egynapos kiruccanás valóban jó lenne, de elmenni egész hétvégére… Mikor fogok tanulni?
– Azta! És meddig maradunk? – kérdezem, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy vidámságot csempésszek a hangomba.
– Vasárnap estig! Három nap együtt! Hát nem fantasztikus?
– Ó, ez… igazán nagyszerű! Csak tanulnom is kell, és… – hebegem.
– Jaj, Dia, ne légy már ilyen! – válik morcossá a hangja. – Hónapok óta mondogatod, hogy alig vagyunk kettesben! Erre szabadságot veszek ki, megszervezek egy szuper hosszú hétvégét a kedvedért, és te nem is örülsz!
– Nagyon örülök! Tényleg – vágom rá azonnal. – Csak hétfőn vizsgázom, és…
– Basszus, neked nem lehet a kedvedben járni! Akkor lemondom a francba az egészet!
– Nem, dehogy! – mondom sietve. – Nagyon örülök a hosszú hétvégének! Csodás lesz!
– Nem akarom, hogy végigduzzogd az egészet! Inkább lemondom!
– Nem, nem, kérlek, ne mondd le!
– Biztos?
– Persze!
– Akkor örülsz neki?
– Igen, hogyne! Nagyon örülök!
– Akkor jó! – válik újra mosolygóssá a hangja.
Megkérdezem, hogy mire lesz szüksége, mit csomagoljak be, ő meg elmondja. Néhány dologra egyesével is rákérdezek, de a legtöbbre azt mondja, hogy hiszen csak három nap, felesleges annyi cuccot vinni, amúgy is tudhatnám, hogy utálja, amikor nagy bőrönddel kell kínlódnia. Bőven elég az, amit lediktált. Meghagyja, hogy négyre legyek menetkész, hazajön, átöltözik, és már indulunk is.
– És tudod hova foglaltam? – kérdezi hamiskás hangon.
– Hova?
– A négycsillagos Club Tihanyba! – vágja ki, mintha arról számolna be, hogy megütötte a lottó főnyereményt.
– Hűha!
– Úgy ám! Király, mi?
– Igen. Nagyon! De ugye nem túl drága?
– Istenem, Dia, engedd már el magad! Nem kell mindenen szorongani, meg feszülni! Lazulj már el egy kicsit! Egyszer megengedhetjük magunknak nem?
– Ó, persze, igen, hogyne, igazad van – próbálok mosolyt csempészni a hangomba.
– Na, azért! Az én feleségem csakis a legjobbat érdemli!
– Köszönöm – felelem.
Csak, amikor már jó néhány perce letettük a telefont, akkor jut eszembe, hogy négyre kellene visszamennem az ingekért. Most mit tegyek? Vajon hétfőn már szüksége van valamelyikre? Vagy ráér, ha majd a vizsga után hozom el őket hétfő délután? Nem tudok dűlőre jutni, úgyhogy üzenetet írok neki, amiben megkérdezem, aztán hazamegyek, és nekilátok becsomagolni.
Több mint ötször ellenőrzöm, hogy mindent bepakoltam-e, amit kért, aztán mivel nehéznek találom a bőröndöt, a magam dolgaiból kiveszek néhányat. Akkor meg az jut eszembe, hogy a szép ruhámat mégis el kell vinnem, mert mi van, ha el akar vinni vacsorázni, és nincs nálam megfelelő ruha… Ahhoz meg elegáns cipő is kell. Basszus! Újra átpakolom a táskát.
Ránézek az órára. Már fél három, de még nem jelzett vissza, hogy mi legyen az ingekkel.
Most mit csináljak? Felhívom a tisztítót, hogy nem készült-e el előbb, de a hölgy azt mondja, hogy sajnos négy előtt nem lesz meg. Tanácstalanul állok a nappaliban a bepakolt bőrönd felett. Ha újra írok neki, azzal semmire se megyek, hiszen még az előző üzenetet se látta. Hívjam fel? Nem lesz mérges, hogy munka közben zavarom? De ha nem tudom meg, hogy mikorra kell az ing, és hétfőn lesz rá szüksége, akkor nagyon ki fog akadni, ha addigra nem lesz meg.
Legalább húsz percet töltök el azzal, hogy megpróbálom kitalálni a legjobb megoldást, de nem járok sikerrel. Végül arra jutok, hogy a kisebbik rossz talán az, ha megpróbálom felhívni és megtudni tőle, hogy mikorra kell az ing. Remegő kézzel nyomok rá a hívásindításra. Kicseng, de nem veszi fel. Most vajon írjak egy üzenetet, hogy ezért kerestem? Vagy csak várjak, hogy visszahívjon? De mi van, ha csak akkor hív vissza, amikor már elindult, és mégis kell hétfőre az ing… Akkor már nem tudok elmenni érte…
Mondjuk, akkor megállhatunk odafelé menet a tisztítóban. Nem. Az sem jó. Gyűlöli, ha váratlan dolgokkal állok elő. Ő már biztosan megtervezte, hogy melyik útvonalon megyünk, és mikorra kell odaérnünk. Túl nagy kitérő lenne a patyolat. Jézusom! Mi a fenét csináljak?
