A telefont bámulom, mintha azzal elérhetném, hogy megszólaljon.
De néma marad. Szédülök. Fáj a gyomrom. Olyan, mintha egy kő lenne benne. Izzadni kezdek. Basszus! Már megfürödtem, felöltöztem, indulásra kész vagyok, nem izzadhatok le! Megpróbálok mélyeket lélegezni. Nézem a telefon sötét képernyőjét. Döntésre jutok. Újabb üzenetet írok neki: „Azért kerestelek csak, mert az ingek négykor készülnek el a tisztítóban, és nem tudom, hogy hétfőn szükséged lesz-e valamelyikre, és ha igen, akkor hogy oldjuk meg az elhozatalukat, mert hétfőn meg csak kilenckor nyitnak. Már megkérdeztem, de sajnos négy előtt nem készül el. Mi legyen?” Átolvasom. Túl hosszú. Utálja a hosszú üzeneteket. Próbálom átfogalmazni, de nem járok sikerrel. Végül kitörlöm az utolsó előtti mondatot. Kicsit rövidebb. Aztán rányomok a küldés gombra.
Fél négy lesz tíz perc múlva. Tizenöt negyvenkor szólal meg végül a telefonom. Felveszem, és már rutinból elindítom a felvevőt.
– Most indulok a cégtől. Légyszi tedd ki nekem a fehér vékony nadrágomat meg azt a kék lenvászon inget, amit a múlt héten vettem. Mindjárt otthon vagyok, megfürdök, és indulhatunk is.
– Oké! Öööö… – kezdek bele – írtam üzenetet.
– Nem volt időm üzeneteket olvasni! –csattan fel. – Rohantam mindennel, hogy időben el tudjunk indulni. Hatra oda akarok érni!
– Persze! – felelem gyorsan. – Csak az ingek miatt kerestelek. Mert csak négykor lesznek készen, és nem tudom, hogy kellenek-e hétfőn, mert ha igen, akkor…
– Basszus, Dia! – szakít félbe. –Több mint negyven ingem van! Nem az a néhány fog hiányozni, ami a tisztítóban van! Elképesztő vagy, kicsim! Ilyen baromságon keverni! Ne legyél már ilyen feszkós mindenen! Próbálj már meg lazítani, az istenért…! Mi a baj? Egy merő görcs vagy egy jó ideje! Ezzel nagyon kezdeni kellene valamit, kicsim! Ez már nem egészséges!
– Csak nem szerettem volna, hogy mérges légy, mert esetleg szükséged van rá, és…
– Ne fogd már rám, hogy miattam vagy ilyen feszült meg karót nyelt és egy merő görcsös aggodalom! Ez nagyon nem korrekt, Dia!
– Nem, dehogy! Nem úgy értettem, hogy miattad, én csak…
– Remélem is! Most pedig ölts valami szép ruhát, vedd fel a legszebb mosolyod, lazulj el, aztán mindjárt megyünk nyaralni! – folytatja vidám hangon.
– Szuper! – csempészek vidámságot és lazaságot a hangomba. Bár ez utóbbi nem tudom, sikerül-e.
– Na, ez az! Ez az én kis Cicuskám! – mondja.
Ezek szerint sikerült, fújom ki a levegőt megkönnyebbülten.
