– Későn jövök. Angol főnök. Puccos vacsora – mondja, de szemét továbbra sem veszi le a készülékről.
– Hova mentek? – kérdezi Vera, miközben a férje elé teszi a kistányért, rajta a szendviccsel.
– Nem tom’ – mondja a férfi szemét továbbra is a telefonra szegezve, miközben keze a szendvicsért nyúl, beleharap, és úgy folytatja –, valami puccosba.
Vera a konyhapultnak dől, szórakozottan letör egy kiflicsücsköt, elrágja. Nem esik jól, nem eszik többet. Felhajtja a kávéját.
– Elmeséled az álmod? – kérdezi Andrist.
– Most nem anya, éppen nyerésre állok – feleli a fiú, és közben a telefonjára mered.
Tamás időközben elfogyasztotta a szendvicset, végre leteszi a mobilját, majd felpillant.
– Tedd le a telefont és reggelizz rendesen! – szól rá a gyerekre, majd végre Verára néz.
Az asszony szíve megdobban. „Most biztosan észreveszi az új frizurát!” Tegnap Tamás későn ért haza, ő már aludt, nem láthatta. Új a színe, a fazonja. „És biztosan észreveszi a szexi piros ruhát is.” Széles mosollyal tekint a férfira.
– Kimostad a mandzsettás ingem? – kérdezi Tamás.
– Természetesen – feleli ő és várakozón néz.
Nem történik semmi. Tamás rápillant a telefonjára, megnyom néhány gombot, majd feláll az asztaltól és kimegy a konyhából.
Vera csak áll ott, és úgy érzi, nem bírja tovább. Sikítani szeretne! Földhöz vágni a tányért, amit a férje ott hagyott az asztalon, benne a morzsákkal. Felrúgni a széket, amiből úgy állt fel, hogy vissza se tolta a helyére. Falhoz vágni a kávéscsészét, amiben már megdermedt a benne maradt néhány csepp sötét, sűrű folyadék. Hónapok óta próbálkozik! Elkezdett edzeni, diétázik, leadott öt kilót, közben szép karcsú alakja megizmosodott. Kozmetikushoz jár, manikűröshöz, szép, új ruhákat vett, kedves üzeneteket hagy Tamás telefonján, cetliket itt-ott szép szavakkal. Türelmes és figyelmes.
Tudja, milyen fontos a férfinak az előléptetés, amit végre megkapott. Tudja, ez mennyi plusz munkával jár, hogy feszült, ideges, türelmetlen. Ő mindezt tudja. Mégis. Valahogy hosszú hónapok óta a helyzet egyre nehezebb és rosszabb ahelyett, hogy jottányit is javulna.
Próbált beszélgetni erről Tamással. A férje mindig elütötte valamivel a dolgot. Mondván, ő rémeket lát, a kapcsolatokban vannak olyan időszakok, amikor hangsúlyosabb a munka, legyen türelmes, minden rendben van, és így tovább. Csakhogy ő úgy érzi, semmi sincs rendben! Nagyot sóhajt, leszedi a tányért és a csészét az asztalról, aztán a mosogatóba teszi. „Várok még, hátha… Jövő héten lesz a születésnapom, addigra vagy legkésőbb akkor biztosan minden rendbe jön…” – gondolja.
– Nyolc perc múlva indulunk – lép oda Andrishoz, és megsimogatja szőke fejét.
– Oké – mondja a gyerek. – Köszönöm a reggelit! – mosolyog az anyjára, majd a szobájába nyargal.
– Szívesen – kiáltja utána Vera.
Letörli a konyhaasztalt, helyükre tolja a székeket. Épp nekiáll a mosogatásnak, amikor a férje kiáltása hangzik fel a hálószoba felől:
– Ez nem az az ing!
Aztán pár másodperccel később Tamás megjelenik a konyhaajtóban, kezében az említett ruhadarabbal.
– A másik ing kell! Mondtam! Mit nem lehet ezen megjegyezni?! Hogy a picsába bírsz mindent elfelejteni?! – kiabálja szinte magánkívül.
Ott áll a mosogató előtt, kezén gumikesztyű, a meleg víz csapkodja a gumit és a tányérokat. Kezében szivacs. Úgy szorítja ökölbe a tenyerét, hogy kifröccsen belőle a habos víz. Izmai megmerevednek, szeme kitágul, a szíve olyan szaporán ver, hogy érzi, ahogy a mellkasának ütődik. Tamás kiabál vele. Megint. Nem tud ezzel mit kezdeni. Egyik fele szeretne megfordulni és ráüvölteni: „Neked soha semmi se jó! Minden áldott nap találsz valamit, amit szerinted én elcsesztem! Nem jól van kifényesítve a cipőd, nem csomagoltam a bőröndödbe a szürke nadrágod, nem jó nyakkendőt pakoltam be, pont az a garbód nincs kimosva, amelyet fel akarsz venni, két perccel később értem az autóhoz, mert nyitva maradt a hálószoba ablak és visszaszaladtam becsukni, levertem egy poharat, nem a megfelelő márkájú mustárt vettem meg, és így tovább. Hát tudod mit? Pakolj, moss, főzz, vásárolj magad! Hónapok óta észre sem veszel! Csak ordibálsz velem! Elegem van!” De nem jönnek a szavak. Mintha megbénult volna.
Áll dermedten a mosogató előtt. „Semmi értelme nem lenne tovább fokozni az amúgy is pocsék hangulatot” – gondolja. Nagy levegőt vesz. „Pillanatnyi kedélyállapot. Frusztrált. Sok a munkája. Nagy rajta a nyomás. Mindjárt elmúlik. Csak türelmesnek kell lennem még egy kicsit. Egyébként, nem mondta, hogy a másik ing kell és nem ez. De mi értelme lenne ezt most szóba hozni? Maximum még dühösebb lenne. Úgysem ismerné el, hogy valóban nem mondta. Sőt. Nem. Ezt semmi értelme elmondani. De akkor mit mondhatnék? Talán…” A gondolatok áradatából a férje kiabálása szakítja ki:
– Rád semmit sem lehet bízni?? A picsába!
És akkor elpattan benne valami. Megpördül a sarkán, közben lerántja kezéről a mosogatókesztyűt – és még az sem érdekli, hogy a fényes konyhapultra és a makulátlanul tiszta járólapra csepeg a mosogatólé. Szemben áll a férjével. A szíve olyan hevesen ver, hogy hallja a saját fülében a dobogását, az izmai szinte remegnek. Nyitja a száját, hogy a férjére zúdítsa a benne dúló érzéseket, de….
