Tamás olyan megvetően néz rá, hogy torkára forr a szó. Aztán a férfi hátat fordít neki, és kitrappol a konyhából.
Szemét könnyek csípik. Visszafordul a mosogatóhoz, felhúzza a kesztyűt, hogy befejezze az edények elöblítését. Közben tovább kavarognak a gondolatai. „Tizenhárom év. Az ezt jelenti? Most már így marad?” Megrázza a fejét. Végez a mosogatással, leveszi a kesztyűt, kezet mos. Kikiált Adrisnak, hogy indulniuk kell, közben kilép a konyhából az előszobába, hogy magához vegye a táskáját. Körülnéz. Olyan szép otthonuk van. A falon fotók Andrisról, a családról, kettőjükről. Tizenhárom évnyi gyönyörű emlék. Az egyik képen kettesben vannak, összebújva, boldogan, mögöttük a szikrázón kék tenger. Milyen csodás egy hét volt! Tamás hét napig szinte egyfolytában kényeztette, leste minden kívánságát. Nem is volt olyan rég, talán öt éve lehetett. Igen, öt éve, mert akkor vitték el a szülei először Andrist egy hétre, hogy ők el tudjanak menni kettesben is nyaralni. Lesz még valaha ilyen? Vagy ez örökre elveszett és semmi sem hozhatja vissza? Ha valaki tizenhárom éve él a másikkal, ezek a dolgok egyszerűen eltűnnek? Elkopnak, mint a sokat hordott ruhák? Annyira szeretett volna bármi másra gondolni! Pillantása Andris fotóira esik és elmosolyodik. „Azt hiszem, én vagyok túlérzékeny. Hiszen van egy gyönyörű, okos gyermekünk. Csodálatos házban élünk, amit ketten hoztunk össze. Ott vannak a közös barátaink és a velük való programok. Színházba járunk és vannak közös hobbijaink.”
Gondolataiból Andris zökkenti ki, aki jelenti, készen van. Vera felveszi magas sarkú cipőjét, és a hálóba siet, hogy elköszönjön Tamástól. A férfi már felöltözött, épp a mandzsettáját teszi be a kézelőbe. Szemöldöke közt két függőleges vonal látszik, orra kissé felhúzva, száját keskeny vonallá préseli. Láthatóan még mindig mérges.
– Utálom ezt az inget! Folyton kidörzsöli a nyakam! – morog.
– Sajnálom – süti le a szemét Vera, mert hirtelen lelkiismeret-furdalást érez.
Tamás iszonyú stresszes, rengeteget dolgozik. Ő meg nem képes figyelni egy vacak ingre?
– Indulnunk kell – lép közelebb a férfihoz és szájon csókolja, de Tamás ímmel-ámmal viszonozza, épp csak egy pillanatra súrolva az ajkait.
Nehéz szívvel hagyja el a lakást. A kocsiban ülve megint elgondolkodik. „Mikor szeretkeztünk utoljára?” Bárhogy erőlködik, nem tudja felidézni. Az utóbbi időben ritkán bújnak össze. Igaz, az általában elég jó. Vagyis… Van, hogy jó, van, amikor inkább rutinszerű. „Jaj, hagyd már abba! Jövő héten betöltöd a negyvenet, tizenhárom éve vagytok házasok. Mi a jó fenét akarsz?!”
– korholja magát.
Úgy dönt, inkább beszélgetésbe kezd Andrissal. A suliról, edzésről, barátokról, autókról és a hétvégéről csacsognak, amikor állatkertbe mennek majd. Gyorsan eltelik az idő az iskoláig. Ott elköszön tőle, aztán megint magára marad a gondolataival. A piros lámpánál áll, és kinéz az ablakon. A sarkon virágbolt, gyönyörű, színpompás virágokkal. Egy férfi épp kiválaszt egy nagy csokor vörös rózsát. „Milyen szerencsés, akinek szánja! Én mikor kaptam utoljára virágot?” – morfondírozik, miközben a lámpa zöldre vált, elindul, és szem elől téveszti a férfit meg a rózsacsokrot. „Hagyd abba!” – feddi meg magát. – „A névnapodra is hozott virágot!”
Nem sokkal később már szorgalmasan dolgozik a munkahelyén. A rengeteg levél megválaszolása teljesen eltereli a gondolatait. Egy órával később, amikor minden üzenetet megválaszolt, úgy dönt, ír egy SMS-t Tamásnak. Hátha megenyhül. „Szeretlek!” – gépeli be, majd elküldi az üzenetet. Lehet, hogy csak jobban kell igyekeznie, és majd minden helyreáll. „Már több, mint egy éve csak igyekszel” – jön a belső hang, de elhessegeti, és visszatér a feladataihoz. Úgy belemerül a munkába, hogy észre sem veszi, hogy mindjárt dél. Megcsörren a telefonja. Ujjongva nyúl felé, biztosan Tamás az, és kedves szavakkal kiengeszteli a reggeli kiabálásért. De nem a férje van a vonal túlsó végén, hanem egy ügyfél. A rövid beszélgetés után megnézi a telefonját, hátha írt, csak nem jelzi ki a készülék. Hiába lép az üzenetek mappába, nincs üzenet. Tudhatta volna. Az elmúlt hónapokban szinte sosem kap választ a kedveskedő szavakra. Nagyot sóhajtva visszatér a munkájához.
Tizenkettő után néhány perccel, valaki a nyitott ajtón kopog. Vera felnéz a számítógép képernyőjéről, és önkéntelenül eltátja a száját a meglepettségtől.
