Vera a férje telefonjára ébred. Kinyitja a szemét. A férfi hátát látja az ágy másik végében, ahogy oldalára fordulva fekszik, a lehető legtávolabb tőle. A férje keze kinyúl a takaró alól, lenyomja a telefon ébresztőjét. Hirtelen csend lesz. A férfi pár másodperccel később megmozdul, felül, lábait az ágy mellé teszi, kezébe veszi a telefonját. Vera még mindig a férje hátát látja. Nézi, ahogy a feje előrebiccen, és tudja, hogy szeme a telefon kijelzőjére tapad. Olvas valamit. Szemügyre veszi, ahogy tarkóján ritkás haja alól kilátszik a fejbőre. Látja, ahogy feláll, majd eltűnik a mosdó ajtaja mögött.
Ő továbbra se mozdul. A plafont nézi, és közben érzi, ahogy elfacsarodik a szíve. „Mikor tűnt el a reggeli egymásra mosolygás, a néhány másodpercig tartó összebújás, a finom, puha csók, amivel egymást, és az új napot köszöntötték?”
Becsukja a szemét, lehunyt pillái mögött emlékképek úsznak. Szűrt fényű reggelt lát, ahogy Tamás magához vonja, megcsókolja, ő meg bevackolja magát erős karjai közé, és a férfi azt kérdezi:
– Mondtam ma már, hogy mennyire szeretlek?
Ő mosolyog, felemeli a fejét és a férfi csodaszép szemeibe néz:
– Éppen most mondtad – suttogja. – Én is nagyon szeretlek!
Ahogy ott fekszik a hitvesi ágyban, az emlék hatására előbb ujjongó szerelemmel telik meg a szíve, aztán olyan hirtelen törik szilánkokra az egész, mint amikor egy poharat a falhoz vágnak. Férje kilép a fürdőből, becsukja az ajtaját. Vera kinyitja a szemét. Tamás rá sem néz, úgy lép ki a hálószobából. A szíve megtelik bánattal, nagy levegőt vesz, felül az ágyban.
„Megpróbálom! Ma újra megpróbálom! Még kedvesebb leszek” – gondolja, majd ő is a fürdőbe megy. Miután arcot mos, belenéz a tükörbe, és pár másodpercig a tükörképére mered. Hatalmas barna szemei felett hosszú szempillák, orra egyenes, szája szép formájú. Hosszú haja sűrű és fényes. „Hiszen, még mindig elég szép vagyok” – gondolja. – „De… talán nem eléggé. Talán még tehetnék valamit… Ki fogom találni, hogy mit.” Elzárja a csapot, belép a hálóba, hogy magára terítse a köntösét. Meglátja a kis szekrénykén az esküvői fotójukat. Kézbe veszi, szeretettel megsimogatja. Milyen sugárzón boldogok rajta! Az volt élete egyik legszebb napja. Szinte minden másodpercére emlékszik. Ahogy Tamás szemét elfutotta a könny, amikor először meglátta őt hófehér menyasszonyi ruhájában. Látta a szemében a rajongást, a szerelmet és igen, még áhítatot is. Ő meg úgy érezte, hogy lebeg, mert olyan könnyed léptekkel haladt a férfi felé, mintha a föld fölött járna.
Emlékszik a fogadalmukra, ahogy Tamás a szemébe nézve, boldog mosollyal mégis komolyan ejtette ki a szavakat. Szinte érzi, ahogy akkor a kezét fogta, a saját szíve dobbanásait és a simogató, hűséget, szerelmet ígérő mondatokat. Elmosolyodik. Aztán meghallja kintről a szemetes autó hangját és visszazökken a valóságba. Egy könnycsepp jelenik meg a szemében. Megrázza a fejét, nem enged a bánatának. Magára kapja a köntöst, és a konyhába siet.
Tamás már az asztalnál ül kezében telefonnal, és elmélyülten nyomkodja rajta a billentyűzetet.
– Jó reggelt! – mondja Vera mosolyogva, közben bekapcsolja a kávéfőzőt.
– Reggelt’ – dörmögi a férfi, de közben fel sem pillant a telefonról.
Vera előveszi a reggelinek valót, kikészíti a konyhapultra, megfőzi a zabkását, majd kisfia szobájába megy, hogy felkeltse. Benyit a gyerekszobába, megtorpan egy pillanatra, és az ajtóból nézi alvó gyermekét. „Istenem, de gyönyörű! Milyen nagyfiú már” – mosolyodik el. Eszébe jut, amikor megszületett és először vette a karjaiba. Az anyaság mindent elsöprő boldogsága járja át az emlék hatására. Lelki szemei előtt megjelenik, ahogy Tamás odabújt hozzájuk, ahogy ragyogott a szeretettől, a büszkeségtől és felsejlenek előtte a szavai is:
– Verám! Szerelmem! A legcsodásabb dologgal ajándékoztál meg! Istenem, mennyire szeretlek benneteket! – ölelte akkor magához. – A legkülönlegesebb helyet foglaljátok el a szívemben. Mindörökké!
Megrázza a fejét. „Mi van ma velem?” – gondolja, miközben az ágyhoz lép. Megsimogatja a szőke fejet, csókot lehel rá.
– Jó reggelt! – mondja mosolyogva. – Gyere reggelizni.
– Autóversenyző voltam álmomban – motyogja álmos hangon Andris, és közben az anyjára néz, és vigyorog. – Jó reggelt, anya!
– Hú, az nagyon jó álom lehetett – borzolja össze a haját. – Gyere reggelizni, és meséld el részletesen az álmod – mosolyog a fiúra, majd visszamegy a konyhába.
A konyhapulthoz lép, elkészíti a reggelit, uzsonnát csomagol, közben lefő a kávé is. Csészébe tölti, és a férje elé teszi. Tamás egyik kezével a mokkáscsészéért nyúl, de továbbra sem pillant fel a telefonjáról.
Pár másodpercig nézi a férfit, mintha a pillantásával elérhetné, hogy felnézzen. Természetesen semmi sem történik. Aprót sóhajt, a hálóba megy, kinyitja a szekrényt. Egy piros, rövid ruha mellett dönt. „Talán észreveszi, milyen szexi” – gondolja, miközben belebújik a ruhába. A fürdőben feltesz egy leheletnyi sminket, beletúr hullámos hajába, aztán könnyedén megrázza a fejét, hogy a tincsek minél természetesebb hatást keltsenek. Távolabb lép a tükörtől, megszemléli magát és elégedett az eredménnyel. Leveszi a polcról Tamás kedvenc parfümjét, a csuklójára és a nyakára fúj belőle, épp csak egy keveset. A hálóba lép, gyorsan felrázza a párnákat, kisimítja a paplanokat, leteríti az ágyat a színes, nehéz takaróval, bukóra nyitja az ablakot, majd visszamegy a konyhába.
Andris is az asztalnál ül, a zabkását kanalazza, másik kezében a telefonját egyensúlyozza. Már épp rápirítana, de belé szorul a szó, ahogy a férjére néz. Tamás éppúgy elmélyed a saját készülékében, mint Andris az övében. Úgy érzi, így nem szólhat rá a gyerekre. Azon morfondírozik, megszólítja Andrist, akkor hátha leteszi a telefont, de Tamás megelőzi.
