A tükör előtt áll. Hosszú barna egyenes haját szépen kifésüli. Arcára leheletnyi sminket visz fel, majd alaposan megnézi magát.
Elégedett a látvánnyal. A nappaliba megy, felveszi az erre az alkalomra vásárolt ruhát. Annyira izgatott, hogy alig tudja a cipzárt felhúzni a ruha oldalán. Belepillant az egész alakos tükörbe. Barna hajához és szeméhez jól passzol a púderszínű, elegáns darab. Kissé telt alakját, ahol kell eltakarja, ahol érdemes, kiemeli a ruha fazonja. Az Ő kedvéért választotta ezt a színt.
Eszébe jut, a megismerkedésük. Elmosolyodik, ahogy elméjében újrajátszódnak az események.
Felvették az új munkahelyre, amit annyira szeretett volna és szüksége volt új ruhákra – csinos felsőkre, néhány elegáns szoknyára –, ezért elment vásárolni. Igazi irodai munka, és nagyon boldog volt, hogy megkapta.
A boltban kiválasztott néhány darabot, majd a próbafülkékhez vitte. Sokan voltak, várakozni kellett az öltözők előtt. Kivárta a sorát, bement, majd rájött, hogy rendesen megnézni csak akkor tudja magát, ha kilép a próbafülkéből és a kinti folyosón kicsit messzebbről, a nagy, egészalakos tükörbe pillant bele. Így aztán minden váltás ruhát gyorsan megszemlélt kint is, majd utána kiválasztotta, hogy melyiket veszi meg. Visszaöltözött a saját ruhájába, elhúzta a függönyt, hogy átadja a helyét a következő vásárlónak és a pénztár felé indult. A próbafülkék folyosójának végén megszólította egy férfi.
– Elnézést, hogy így ismeretlenül… – kezdte –, csak, ha javasolhatom, a púderszínű felsőt válaszd. Gyönyörűen kiemeli a bőröd enyhén olajos ragyogását.
Ránézett a férfira. Száznyolcvan centi magas lehetett. Ruhája, kifinomult és elegáns volt. Szőkésbarna haja hosszabb, hullámos, arcán ápolt divatos szakállat viselt. Kissé hipszter kinézete van, állapította meg. Zöld szeme jókedvűen csillogott, és szeme körül összefutottak a szarkalábak, ahogy kedvesen mosolygott.
Lopva, hátrapillantott a válla felett, mert úgy gondolta, nyilván nem hozzá beszél az a férfi.
– Ezt – mutatott a férfi a púderszínű felsőre, amely a karján pihent a többi felpróbált ruhával egyetemben.
Nos, most már kétség sem fért hozzá, hogy hozzá beszélt.
– Ó! – nyögte ki végre. – Köszönöm.
– Márk – nyújtott kezet a férfi. – Meszler Márk.
A karjában a ruhákkal, ő maga is érzete, milyen suta a mozdulat, ahogy jobb kezét kiszabadította a vállfák alól. Forróság kúszott felfelé a nyakán, elérte az állát. Tudta, az arca pillanatokon beül pirossá fog válni. „El fogok pirulni” – gondolta, miközben a kezét nyújtotta.
Márk kézfogása határozott, de nem arrogánsan erős volt, tenyere száraz, meleg. Jóleső érzés volt az a néhány pillanat, amíg összeért a bőrük.
– Vári Eszter – mondta halkan.
– Segíthetnél eldönteni, hogy én melyiket válasszam? – mutatott fel Márk három inget.
– Ezt – bökött azonnal a zöld mintákkal díszített fekete ingre. – Kiemeli a szemed színét – tette hozzá, és érezte, ahogy megint elpirul.
– Megspóroltál nekem legalább negyedórát, mert annyi időbe biztos beletelt volna, amíg eldöntöm. Meghívhatlak cserébe egy kávéra?
Emlékszik milyen zavarban volt. Őt? Pont őt? Egy ilyen férfi? De persze, igent mondott. Megtudta, hogy webdizájner – innen a színekhez való hozzáértése –, nem rég jött haza Spanyolországból, mert ott élt és dolgozott majdnem öt évig. Vége lett egy kapcsolatának, ami nagyon megviselte, még csak az országban sem akart maradni többé. Kérte az anyacégét, hogy helyezzék vissza itthonra és most itt van.
– És milyen szerencse – mondta a férfi széles mosollyal –, mert így megismerhetlek.
Maga is meglepődött, hogy közel két órán át beszélgettek. Márk nemcsak a számát írta be a telefonjába, hanem újabb randevút kért tőle. Ott és akkor nagyon különlegesnek érezte magát és ez azóta is így van.
