Egy órával később a kedvenc éttermükben ülnek, egy diszkrét sarokasztalnál. Márk a szokásosnál is kedvesebb, figyelmesebb. Ugyanakkor érez benne némi feszengést, aggodalmat, vagy nem is tudja pontosan mit. Valami, eddig nem tapasztalt, más érzést. Mintha izgulna. Igen, ez az, – mosolyodik el a gondolatra boldogan. Izgul.
Könnyed témákról beszélgetnek a vacsora alatt, és rengeteget nevetnek. Márknak kissé fanyar, nagyon intelligens humora van, amit ő imád – mindig meg tudja nevettetni. Most is épp egy rövid történet csattanóján kacag, amikor Márk átnyúl az asztal felett és megfogja a kezét. Belenéz a férfi szemébe. Érzi, amint a kacagás mosollyá szelídül az arcán, majd elveszik a férfi hatalmas zöld íriszében. Látja bennük az aranypettyeket, ami annyira elbűvöli. Nézi, amint hosszú szempillái finom árnyékot vetnek a szemhéjára. A szíve meglódul, majd finoman remegni kezd. Őrülten szerelmes belé!
Ezt a szerelmet látja viszont a férfi szemében. Ez az a pillanat, amely egyszerre nagyon izgalmas, már-már túl izgalmas, ugyanakkor olyan meghitt, megnyugtató. Ahogy a keze finoman simul a férfi tenyerébe, olyan meleg, otthonos érzés. A szerelmesen egymásba kapcsolódó tekintetük, ahogy pontosan tudja, teljesen egy ritmusra ver a szívük. Látja, amint szép ívű száját szóra nyitja. Örökké az emlékezetébe szeretné vésni ezt a pillanatot. Mindig, még világ a világ emlékezni akar rá.
- Eszter… – kezdi a férfi és ő hallja hangjában a végtelen szerelmet és az izgatottságot – Két nagyon fontos dolgot akarok ma este… – elhallgat.
Ő nem tud megszólalni, csak biztatóan, puha, szerelmes mosollyal néz a férfira. Márk megköszörüli a torkát.
– Nincs jó sorrend, attól félek – vonja meg kissé a vállát.
Milyen jól ismeri ezt a mozdulatot. Annyira jellegzetes, Márk mozdulat. Olyan kifinomult, elegáns, franciás.
Tudja, mi fog következni. A szíve érzi. Ott feszül boldogan az egész bensőjében. Tudja, most feleségül kéri. Életében nem volt még ilyen izgatott.
A férfi asz asztalra teszi a másik kezét. Ökölbe van szorítva a tenyere.
– Kérdezni fogok valamit és azt szeretném, ha nem válaszolnál rá rögtön! Ha megkérdezem, hagyd, hogy mondjak még valamit, jó? – néz rá félszeg mosollyal.
Kissé meglepődik, érzi, valami nem pont olyan, amilyennek lennie kell. Közben látja Márk végtelen szerelmet tükröző szemeit, ami valahogy kérő, esdeklő, már-már könyörgő. Összezavarodik. Egyszerre őrülten izgatott és boldog, szerelmes, repkedős, lebegős és van valami, ott hátul. Legbelül. Mintha egy kis szövetfátyol betakarná ezeket az érzéseket. Mély levegőt vesz, hosszú sóhajjal, remegve távozik belőle. A férfi kérdőn néz rá. Ő bólint.
– Hozzám jössz feleségül? – nyitja ki ökölbe zárt kezét. Tenyerén ott csillog az a gyűrű, amelyet hónapokkal ezelőtt megcsodált egy kiállításon. Egyedi fehérarany gyűrű, a közepén egy szikrázó, apró gyémánt különleges alakú foglalatban.
Úgy érzi, a vére olyan forró, hogy cseppfolyóssá olvasztja az izmait. A szíve úgy verődik a bordáinak, hogy szó szerint érzi az ütközést. Legszívesebben sikítva felpattanna, igent kiabálva, aztán kiszaladna az utcára és elmondaná mindenkinek, hogy Márk megérte a kezét és igen, ő a felesége lesz, mert őrülten szerelmes belé! Már el is indul belőle a szó, az érzés áradat. Márk észreveszi, felemeli a kezét, a tenyere megálljt parancsol. Eszter csendben marad. És nyugton. Úgy érzi belészorultak az érzések. Feszítik. Feszült.
Nézi a gyűrűt, ott csillog Márk tenyerén.
– Nos – folytatja a férfi –, tudd, hogy a világ legboldogabb embere leszek, ha igent mondasz. Ahhoz azonban… van valami, amit tudnod kell. Mielőtt döntesz.
