Eszter egy sziklán ül a Balaton partján. Lábait felhúzza, fejét megtámasztja a térdén. Nézi, ahogy a kora tavaszi napfény vidám táncot járva szikrázik a kéklő víz felszínén.
Mögötte a fákon madarak trilláznak, a levegőben friss, illatos pára érződik. A tavasz a kedvenc évszaka. Szereti, ahogy a téli alvó állapot után a természet újjáéled, újjászületnek a színek, az illatok, a növények. Pillantása jobbra téved, ahol egy apró virágszál utat tört magának a kövek közt. Gyengéden megcirógatja.
Tegnap este az étteremben egy darabig csak csendben ült, aztán megsimogatta Márk kezét és azt mondta neki, hogy szüksége van néhány napra, hogy átgondolja ezt az egészet. A férfi kedves volt és megértő –, mint mindig –, és azt felelte, minden idő az övé, ő türelmesen várni fog a válaszára. Megölelték egymást, de kivételesen nem együtt mentek haza. Miközben a lakása felé sétált, mázsás súlyként nehezedtek rá a gondolatai, és valami furcsa, magányérzés lengte körül. Minden egyszerre kavargott benne, és mire elért a ház bejárati ajtajáig úgy érezte, megőröl. Szüksége volt valami tervre, célra, valami kapaszkodóra. Szüksége volt rá, hogy átgondolja az egészet.
Néhány perccel később úgy érezte, képtelen a lakásban megmaradni, mert minden Márkról és a szerelmükről mesélt neki. A fotel, ahol a férfi esténként bekucorodott egy-egy könyvvel, a konyhában a teás bögréje, a köténye, amiben főzni szokott, a kedveskedő, posztitokra írt szavai a hűtőn. A fürdőszobában a fogkeféje, a törölközője, a köntöse. A szekrényben a ruhái, a falakon a rajzai. A könyve, benne a könyvjelző, az éjjeliszekrényen. A párnán az illata. Ránézett az órára, még alig múlt nyolc. Felhívott egy szállodát a Balaton partján, hogy van-e szabad szobájuk, és mivel volt, lefoglalta, bedobált néhány holmit egy kistáskába és tizenöt perc múlva már az autóban ült. Este tízre ért a hotelbe. Azt hitte, ébren fog hánykolódni az ágyban, de úgy elaludt, mint akit fejbe vágtak és csak másnap kora reggel ébredt fel. Nem reggelizett. Úgy érezte, egy falat se menne le a torkán. Vastag pulóverbe bújt, aztán kisétált a vízpartra.
Most pedig itt ül, és a vizet kémleli, miközben fénysebességgel járnak a gondolatai. Olyan az egész, mint egy szürreális kaleidoszkóp.
Márk, ahogy magához öleli, az érintése, az illata. Ahogy tenyerébe csúsztatja az övét és a férfi gyengéden megszorítja. Amikor megvigasztalja. Ahogy párnacsatáznak, aztán Márk magához vonja és megcsókolja. Tálcán reggelit szervíroz. Kiteregeti a mosott ruhákat és közben énekel. Az arca, amikor nagyon koncentrál, rajzolás közben, és ahogy felpillant és elmosolyodik és neki meg úgy dobog a szíve, mintha egy kismadár repkedne a bordái közt. Amikor vitatkoznak, és órákon át beszélgetnek, amíg nem jutnak valamire. Ahogy Márk felhúzza a cipzárt a ruhája hátulján és csókot lehel a tarkójára. Amikor a kezére támaszkodva nézi őt és azt mondja, milyen gyönyörű. Amikor a férfinak sérvműtétje volt és úgy szorította a kezét, mint egy kisgyerek. Amikor ő megfázott és Márk főzte neki a teákat, patikába szalad, vizesborogatást tett a csuklójára és bekente a mellkasát kámforos kenőccsel. Ahogy a két éves unokahúgával homokvárat épít. Amikor dühös és összeráncolja a szemöldökét és mély levegőket vesz. A keze, ahogy a kormányon nyugtatja, miközben vezet, és a másik kezével a combját simogatja. Ahogy hosszú nadrágban, mezítláb áll a nappaliban és az ingét gombolja. A férfi izmai az ujjai alatt, amikor simogatja. Márk bőrének az illata. Amikor tánc közben szorosan magához húzza. Ahogy szeretkezés közben a szemébe néz, és azt mondja, szereti.
És biztosan ezt mondta Gábrielnek is. Az arcát a kezébe temeti. Hiába nem akarja, látja maga előtt, ahogy csókolóznak, ahogy fogják egymás kezét, ahogy Márk megérinti a másik férfit.
Rosszul van. Fáj a feje, szédül. Olyan értelmetlen az egész!
Leszáll mellé egy varjú, majd egy galamb. A két madár békésen szemezget a fűben. Holott
milyen különbözőek.
„Hát nem mindannyian különbözőek vagyunk? Gabriel, Márk múltja. Mindenkinek van múltja! Nekem is van.” – gondolja. Felsóhajt. Az ő múltjában például vannak olyan dolgok, amelyeket bizony nagyon is szégyell…