Keresés
Bucsi Mariann

A festő – második rész

Kis idő múlva újból kopogás hallatszott. Biztos volt benne, hogy a nő fog az ajtóban állni. Egyszerűen érezte. Tudta. Sietve felpattant, kinyitotta az ajtót, és ott állt ő, kezében egy üveg vörösborral.

– Annyira sajnálom, hogy megzavartam alkotás közben azzal, hogy csendet kérjek. Fogadja el engesztelésül – mondta csendesen, miközben felé nyújtotta a bort.

– Jöjjön be! – tárta szélesre az ajtót.

– Ó, nem dehogy, köszönöm, én… nem lehet – pillantott hátra kissé idegesen a válla felett. – Sajnálom…

Átvette tőle a bort, közben összeért az ujjuk egy pillanatra. A nő elkapta a kezét, mintha megégette volna, aztán sarkon fordult, és sietősen visszament a szobájába.

Kis ideig a csukott ajtót nézte, aztán belépett a szobába, kinyitotta a bort, leült és megitta az egész üveggel.

Másnap reggel az erkélyről látta, hogy a nő férje a gyerekkel felszállt egy kirándulóbuszra, az asszony pedig leült a kávézó teraszára. Magára kapott egy pólót, meg egy rövidnadrágot. A fésülködéssel sem bajlódott csak beletúrt sötétszőke hajába, aztán már kívül is volt az ajtón és rohant le a lépcsőn. Mezítláb lépett ki a hotel ajtaján – a cipőt is elfejtette. Odalépett a pulthoz, a medence partján. Két tejeskávét rendelt, türelmetlenül várta, hogy megkapja, majd ő maga vitte oda a nő asztalához.

Két órán át beszélgettek. Ő beszélt többet, Anne – megtudta, hogy így hívják –, figyelmesen hallgatta, és folyton kedvesen unszolta, hogy folytassa mondanivalóját. Úgy repült el az a két óra, mintha néhány perc lett volna csupán, s ő közben magába itta minden mozdulatát, a karcsú ujjait, dereka finom vonalát, a nyaka lágy ívét, gyönyörű ajkait, a finom fülcimpáját, a bőre selymét, a seprűs szempillákat. Mindent. Tudta, hogy amint hazaér, megfesti Őt.

Nem volt búcsú, Anne hirtelen felpattant, kissé idegesen, hogy mennie kell, fogta a könyvét, közben a kérésére elhadarta az email címét, aztán elszaladt. Hosszan követte távolodó alakját, miközben a címét ismételgette, hogy el ne felejtse.  

Utána egész nap a szállodában lődörgött, hátha megpillanthatja, legalább egy percre még, de nem volt szerencséje.

Másnap korán indult a gépe, már hajnalban elhagyta a szállodát, így nem látta többet Anne-t.

A hazaúton, a repülőn végig zenét hallgatott, és rá gondolt.

Amint a házba lépett, ledobálta a cuccait és rohant a festővászonhoz.

Soha többé nem találkoztak. Néha levelet váltottak. Mindig akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Mintha folyton megéreznék, a másiknak mikor van szüksége támogatásra. Amikor egy amúgy is nehéz kapcsolata őrülten pocsék véget ért, aznap érkezett Anne levele. Amikor kezdte feladni a reményt, hogy a képei befutnak, és szinte éhező művészként tengette napjait, akkor sűrűbben jöttek a levelek. Mikor meghalt Anne anyukája, aznap ő írt neki. Mikor egyik reggel zihálva ébredt, valami gyomorszorító félelemmel és azonnal levelet írt Anne-nak. Kiderült, hogy aznap hajnalban a nő kórházba került… Pedig nem tudtak egymásról semmit. Mégis, valami összekötötte őket. Anne mintha egyszerre lenne része minden rezdülésének, de közben mégis zárkózott maradt. Valamiféle szemérmes távolságot tartott. Úgy érezte, valami titok lengi körül őt. Sosem értette pontosan az asszonyt, egyszerűen csak elfogadta. Szerette. Imádta. Távolról, elérhetetlenül. Anne. Az örök Nő az életében.

Aztán egyszer csak elkezdték vásárolni a képeit, és lassanként egészen jól megélt belőle. Teltek az évek, néhány levélváltás pár havonta, ritkábban hetente, de volt, hogy fél év is eltelt, mire hírt kapott felőle. Akár egy-egy fejezet egy életregényből. Néha pedig csak egy-egy sor, mint a széljegyzetek. Ő pedig egyre jobban sóvárgott a nő után.

Egy nap arra ébredt, hogy megérett benne az elhatározás, lesz, ami lesz, megkeresi. Megvallja neki az érzéseit, még akkor is, ha elutasítja őt. Úgy érezte, képtelen tovább titokban tartani.