Több, mint fél év telt el azóta. Minden nap elolvassa Anne levelét. Sosem válaszolt rá. Hogyan is tehetné? Biztos benne, az asszony elborzadna, ha meglátná őt! Anne jobb életet érdemel. Inkább haltam volna meg! De nem, mégse… mert akkor nem tudnám, hogy szeret, hogy velem akar élni. De egy ilyen ronccsal, hogyan?
Kopogásra riad. Figyelmen kívül hagyja. Hozzá senki se jön. Ne jöjjön. A ritka alkalmak egyikén sem nyitott ajtót. Most sem fog.
– Simon! – hallja meg Anne hangját. – Én vagyok. Nyiss ajtót! Beszélnünk kell!
Nem tud levegőt venni. A szíve a torkában dobog. Legszívesebben odarohanna az ajtóhoz, hogy feltépje, és a karjaiba ölelje a nőt. De tudja, ez lehetetlen. Anne sosem láthatja meg őt így!
– Simon! – hallotta újra a hangját. – Tudom, hogy mi történt! Mindent tudok. Ha nem nyitod ki, esküszöm, betöröm az ajtót!
Kézbe veszi a borosüveget, meghúzza. Kézfejével törli meg a száját.
– Simon! – Anne már dörömböl az ajtón. – Itt van a kezemben a leveled! Azt írtad: Ott leszek, veled, ahogyan csak akarod! Érezni akarlak Téged, megkapni azt, amit soha eddig, egy lelket, aki figyel rám. Valamit, amit csak Tőled kaphatok meg. Mindent, ami Te vagy. Mi összhangban vagyunk. Én már nem tudok, nem akarok harcolni ellene. Te vagy az igazi. Te vagy az Ő! Az egyetlen. Én csak Neked vagyok! – hallja, ahogy felolvassa a leveléből a sorokat. – Nyisd ki az ajtót! Adj nekem magadból, ha csak néhány órát is! – kiabálja tovább.
Nagy levegőt vesz, az előszobába megy, kezét a bejárati ajtó kilincsére teszi. Úgy érzi, belehal a mozdulatba, tudja, ha megmutatja magát, Anne elborzad és elmegy. Akkor ő belehal. Szépen, csendben a tizennégy év alatt festett Anne festmények között, amelyeket soha senkinek nem mutatott meg.
– Simon! – hallja közvetlen közelről az ajtó másik feléről. – Mondd a szemembe! Azt akarom! Mondd meg, hogy ebből egy szó sem igaz! Mondd meg, hogy Te…
Tétovázva lenyomja a kilincset, majd kitárja az ajtót.
Ott áll Anne. Mint egy jelenés, flepper ruhában. Legszívesebben térdre vetné magát előtte… Lélegzetelállító látványt nyújt. Összekapcsolódik a tekintetük. Azt hitte az elborzadást fogja látni a nő arcán. Tévedett. Valami egészen mást lát benne.
Nincs ideje feldolgozni a látványt, Anne belép mellette és hangosan folytatja:
– Mégis, ki vagy te? Milyen jogon döntöd el, hogy mit akarok én? Hogy mered helyettem eldönteni, hogy akarlak-e látni? – a szavakat dühtől remegő hangon szinte úgy köpi elé, miközben végigmasírozik az előszobán. – Ezt írod – lobogtatja a kinyomtatott levelet. – Aztán válaszra se méltatsz? –
Engedelmesen követi. Be a nappaliba.
– Hogy merészelsz egymagad dönteni? Lehúztam húsz évet egy rideg, kontrolláló, megfélemlítő, bántó borzalomban! Mindig tartottam a három lépés távolságot veled, mert sose tettelek volna ki ennek! Végre lelépett, elhagyott – egy másik szerencsétlen nőért. De én végre szabad vagyok! És ha azt mondod, nem kellek, menjek el, hát én elmegyek! De nincs jogod elvenni tőlem, hogy elmondhassam, tizennégy éve nincs egyetlen nap, amikor ne gondolnék rád! Hogy engem nem érdekel, hogy nézel ki! Nekem te vagy a minden és… – a szóáradat hirtelen szűnik meg. Rájuk borul a csend.
Anne tátott szájjal áll és a falakat nézi. Minden egyes képe, amelyen megfestette Őt, ott van szépen sorban. Minden egyes festmény pontosan arról a mindent elsöprő, mély szerelemről árulkodik, amelyet érez.
– Úristen – kapja szájához Anne a kezét.
Összekapcsolódik a tekintetük. Úgy, mint akkor tizennégy évvel ezelőtt a hotelszoba ajtajában. Anne szemében csak szerelmet és vágyat lát. Érzi, ahogy minden sejtjében szétárad. Anne közelebb lép hozzá. Finom bőrű tenyerét eltorzult, hegektől csúf arcára teszi. Beleremeg az érintésébe.
– Simon, legalább esélyt adj nekem, hogy szerethesselek…
A karjaiba vonja a nőt. Tudja, hogyha rajta múlik, örökre ott tartja. És azt is tudja, hogyha majd menni akar, mert ez az emberi roncs, aki ő lett, és aki annyi mindent nem adhat meg neki… ha erre rájön, és el akar menni, akkor majd elengedi. De életében először a karjaiban tarthatja, és most kizárólag csak erre akar gondolni.
VÉGE
