– Mindent, amim van odaadtam neked, mindent megteszek, amit csak kérsz, a tied vagyok szőröstől-bőröstől, csak el kellene fogadnod – nyöszörögte. – Ha te nem lépsz, majd én mindent elmondok a feleségednek! – folytatta kétségbeesetten. – Megmutatom neki a közös képeinket, a szexvideót, amit csináltál, az üzeneteidet, mindent! – sikoltotta.
Megzsarol?! Hát ezzel jól felbaszta az agyamat! Kevés tartott vissza attól, hogy addig üssem, amíg mozog! De hát én úriember vagyok, sosem ütnék meg egy nőt! Egyszerűen csak kisétáltam onnan. Vannak elegánsabb módjai is egy ilyen kis probléma megoldásának.
Először is lássuk, hogy igazat beszélt-e a mondanivalója első felében. Amikor már biztos vagyok abban, hogy úgy tudja, most a szerelmi vallomás jön meg az, amire mindennél jobban vágyik, hogy azt mondom neki, nem tudok élni nélküle, és persze, kezdjük el tervezgetni a közös életünket, akkor hagyom, hogy a tekintetem újra jéghidegre váltson, és hozzá igazítva a hangom, megszólalok.
– Térdelj le!
Majdnem hangosan felröhögök az ábrázata láttán, de az most nem illene ide.
– Gyerünk! – nyomom meg finoman a vállát lefelé, és mivel nem ütközöm ellenállásba, térdre hull előttem.
Megoldom a sliccem, figyelve rá, hogy a szíj kicsit megüsse, majd arra is, hogy a férfiasságom az arcába csapódjon, aztán rányomom a fejét, majd utasítom, mit tegyen.
Még csak ellen sem áll! Ezzel kicsit elrontja a játékomat, de ezt még talán meg tudom neki bocsátani. Miután szépen elmegyek a szájában, felhúzom a cipzáram, becsatolom az övem és az asztalom felé indulok. Ez még mindig ott térdel!
– Kezdődik egy következő megbeszélésem – mondom félig háttal neki.
– Ezt nem teheted! – sírja el magát.
– Már megtettem. Csak azért szólok, hogy nehogy ebben a megalázó helyzetben találjon a HR-igazgató az irodámban. Vele lesz megbeszélésem.
Kopognak.
– Már itt is van – vigyorgok.
Nézem, ahogy lángoló arccal talpra kecmereg, majd úgy hagyja el az irodát, mint akit bedrogoztak. A HR-es csaj elképedt arccal bámul utána, aztán bejön, és becsukja maga mögött az ajtót.
Az emberek roppant ostobák, amikor egy bosszantó legyet csak úgy lecsapnak. Attól nem biztos, hogy megdöglik, lehet, csak megszédül, úgyhogy igazán senkinek nem kellene azon csodálkoznia, hogy sok esetben magához tér a kis élősködő, és újra kezdi zavaró tevékenységét. Nem! Egy legyet le kell ütni, aztán addig taposni, míg millió apró darabra nem hullik. A szemetet, amit maga után hagy az undorító hullája, el kell takaríttatni, és már kész is. Utána már nyugodtan hátradőlhetünk. De hát a humanoidok érzékenykednek meg finomkodnak. Mindenki meg is szívja! Még jó, hogy én nem vagyok mindenki.
– Ezt a lányt meg mi lelte? – kérdezi Judit, a HR-vezetőm.
– Nagy baj van – roskadok bele látványosan a székembe, és arcomat a kezembe temetem egy pillanatra.
