A mikróba tette be épp az olcsó készételt, amit magával hozott.
– Szabadnapos az asszisztensem, és szükségem van egy pohár vízre – léptem a konyhaszekrényhez.
– Nem is helyettesíti senki? – nézett rám álmélkodva.
– Nem, mert úgy szerveztem a napomat, hogy boldoguljak nélküle. Van egy tündéri kislánya, aki balettozik, és ma fellépése van. Alig várom, hogy hétfőn megmutassa a felvételeket. Bea nagyszerű anya! – mondtam. Tudtam, hogy neki is van egy kislánya, úgyhogy ez remek indítómondat volt…
– Ritka az olyan vezérigazgató, aki ennyire figyelmes! – nézett rám hatalmas szemeivel.
Mondhatnám, hogy legszívesebben ott és azonnal a magamévá tettem volna, de ez nem lenne teljesen igaz. Roppant mód élvezem azt a játékot, ami zöld utat ad a bugyijába, úgyhogy semmi pénzért el nem mulasztanám. Olyan ez, mint egyfajta tánc. Lépésről lépésre haladok. Mivel én vagyok a férfi, természetesen én vezetek. És profi vagyok benne! Sőt, nemcsak profi, hanem szerintem egyenesen a létező legjobb. Ha nem ennek a telekommunikációs cégnek lennék az első embere, simán megélnék abból a tudásomból, hogy hogyan nőzzünk. Magamban elvigyorodtam a gondolatra, de természetesen ügyeltem rá, hogy az arcomra csak egy barátságos és szerény mosoly üljön ki.
– Hiszek az emberségességben. A kollégáim munkája épp olyan fontos, mint az enyém. Mindenki a tudása legjavát adja hozzá, és a takarítónő, a mérnökök, az informatikusok, a HR-igazgató stb., szóval mindenki munkája egyaránt fontos és nélkülözhetetlen. És mind emberek vagyunk. Úgy gondolom, hogy a munka az munka, de mögötte az ember az, aki igazán fontos. Épp ezért én nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy a kollégák jól érezzék magukat itt. És bevallom, szeretem és tisztelem a munkatársaimat. Tudja – folytattam nevetve –, nélkülem előbb boldogulna a cég, mint mondjuk az asszisztensem nélkül.
Oké, ebből szinte semmi nem igaz, de jól hangzik. Beatrix pedig pont ezt akarta hallani. A cél szentesíti az eszközt. Látom, ahogy a szavaim egyenként érnek célba, és szinte hallom, ahogy belül elolvad a nagyszerűségem láttán. Mondjuk ez legalább igaz. Mert valóban nagyszerű vagyok. Végül is mindegy, mit mondok, a lényegen úgysem változtat: megértheti, micsoda emberrel hozta össze a jó sorsa.
Pihegve álmélkodott, és csupa szépet mondott. Érthetően. Nem hagytam, hogy vizet engedjen nekem. Jót tesz az ilyen kis vidéki lányoknak, ha efféléket látnak.
– Van gyermeke? – kérdeztem később, miközben pontosan tudtam rá a választ.
– Igen, egy kislányom.
– Ó, ez csodás! Mennyi idős? – mintha nem tudnám. De az emberek szeretnek beszélni, szívesen osztanak meg magukról információkat. És nem szeretik, ha az ember mindig mindent tud. Úgyhogy tisztában vagyok vele, mennyire jók ezek a kérdések!
– Négyéves.
– Mint az én fiam! – mosolygok rá szélesen.
A hasonlóság bizalmat szül.
Fotókat mutattunk a gyerekeinkről.
– Hogy hívják a kislányát?
– Léna – húzta széles mosolyra puha, igéző ajkait. Uralkodnom kellett magamon, hogy ne nyaljam meg a szám szélét.
Közönséges név! De tudom, hogy az emberek, amikor határoznak valami mellett, szeretik, ha a döntésüket elismerjük és megdicsérjük. Ettől fontosnak, jónak, kompetensnek érzik magukat. Ha ráadásul ez olyan, számukra értékes dologgal kapcsolatos, mint az utódjuk, akkor többszörösen érvényes a tézis. Nekem meg végül is mindegy, minek nevezi a porontyát, úgyhogy akár meg is dicsérhetem, hadd örüljön.
– Gyönyörű név, egy csodaszép kislánynak!
Komolyan mondom, látni lehetett, ahogy az arca ragyogott a boldogságtól, és ahogy a szíve úgy dobogott az örömtől, hogy szinte átütötte a feszes kis blúzát. Mondtam én, hogy értek ehhez!
Váltottunk aztán pár szót a kölykökről. Vagyis… Van egy tökéletes módszerem. Adni kell egy icipici infót, majd jól kérdezni, és az emberek utána boldogan mesélnek bármiről. Így aztán abban a néhány percben többet tudtam meg, mint amire kíváncsi voltam, de ezt én sosem bánom, mert az információ hatalom. Méghozzá nem is kicsi. Meg kell mondanom, az emberek iszonyúan ostobák! Bármit, komolyan mondom, BÁRMIT képesek kifecsegni magukról! Mondjuk, nem reklamálok, ez nekem igazán kapóra szokott jönni.
A HR-szakember hangja ránt vissza a jelenbe, amint elkezdi a beszámolóját.
