Mivel pont az azt megelőző héten dobtam ki az egyik lakásomból Evelint, az eleinte édesnek tűnő kis diáklányt, akiről gyorsan kiderült, hogy egy számító ribanc, és az ágyban sem volt éppen csúcs, így éppen volt egy üres kecóm. Ami az adott helyzetben csak Beatrixre várt. Tudtam, hogy óvatosnak és ügyesnek kell lennem, hogy ne én álljak elő a dologgal, hanem teremtsek olyan helyzetet, amiben ő maga veti fel a problémát, én pedig tálcán kínálhatom a megoldást.
Csak halkan mondom, hogy ez egy királyul beváló trükk! Lehet, hogy nem mondtam még, de ez az egyik szakterületem. Olyan izgi ez az egész, mint egy stratégiai játék, csak éppen valós szereplőkkel. Nem értem azokat a lúzereket, akik virtuális játékokban próbálnak érvényesülni, amikor itt van az egész világ, élő, igazi játéktérként. Ostoba fajankók! Mindent egybevetve nem csak egyszerűen kedvemre valók a stratégia játékok, hanem meggyőződésem, hogy iszonyú jó is vagyok benne. Sőt. A legjobb! Rommel leckéket vehetne tőlem!
Pár nappal később egy esős napon jött el a lehetőség. Mint kiderült, Trixinek nem volt esernyője, a metró épp felújítás alatt állt és tartott attól, hogy bőrig ázik, mire eljut az óvodába a gyerekért.
Mindezt szokás szerint a barátnőjével való üzenetváltásból tudtam meg. Így aztán úgy intéztem, hogy amikor már jól elázva a buszmegállóban didergett, megjelentem én (mintegy véletlen) autóval, és felajánlottam, hogy elviszem. Nagyon szexi volt a vizes hajával és az átnedvesedett blúzában. Még jó, hogy olyan önuralmam van, mint keveseknek. Persze az óvodáig beszélgettünk és bravúros képességeimnek köszönhetően alig telt el néhány perc, amikor elmesélte a lakáskereső kálváriáját.
– Nahát! – kiáltottam fel meglepetten. – Véletlenek nincsenek! – ha tudnád, aranyom, hogy mennyire nincsenek! – Téged az ég küldött, komolyan! – néztem rá határozott arccal. Eddigre már összetegeződtünk. Kérdő tekintetét látva folytattam: – A húgomnak van egy kis lakása itt, a belvárosban, és az előző lakó nagyon csúnyán pácban hagyta, se szó, se beszéd lelépett, és még kárt is hagyott maga után. Borzasztó lelkiismeretfurdalás gyötör, mert én találtam neki a bérlőt, aki engem is megtévesztett. Azt hittem, egy rendes, kedves ember, de iszonyú nagyot tévedtem – mondtam bűnbánó és szomorú hangsúllyal.
Remekül tudom utánozni az emberek hangszínét az egyes érzelmekhez. Életemben nem éltem még át lelkiismeretfurdalást! Annak mégis mi a franc értelme lenne?! Mivel az emberek többsége folyton ezzel küzd, így könnyű volt megtanulni, hogyan viselkednek ilyenkor. Egy Oscar-díjas színész veszett el bennem! De sajnos nem tudok mindenben részt venni, még akkor se, ha én vagyok benne a legjobb. Belőlem is csak egy van. Bocs, Hollywood!
– Mivel én rontottam el a dolgot – folytattam –, nekem is kell helyrehoznom. Megígértem neki, hogy megtérítem a kárt, és a legmegbízhatóbb lakót fogom megtalálni neki. Nem tudom, esetleg neked tetszene-e, egyáltalán jó lenne-e… – épp a megfelelő mennyiségű kétkedést sikerült a hangomba csempészni. – Nyolcvan négyzetméter, a legmodernebb dolgokkal berendezve. A húgom tisztaságmániás. Szóval jóval a piaci ár alatt adja ki, de cserébe patika rendet kell tartani, és vállalni, hogy havonta egyszer egy erre szakosodott brigád az egész lakást kisuvickolja.
Amikor a díját is megmondtam, tudtam, hogy bekapta a csalit.
– Hatalmas segítség lenne nekem, ha beköltöznél! Komolyan mondom, leköteleznél vele!– néztem rá már-már esdeklő tekintettel.
Az emberek szeretik azt érezni, hogy ők segítenek nekem, ők tesznek értem bármit is. Mintha szükségem lenne tőlük ilyesfajta baromságokra! De így könnyen kezelhetőek. Meg amúgy is, ha ők ezt szeretnék játszani, ki vagyok én, hogy megfosszam őket a kis játékaiktól?! Ez kell? Oké! Ezt kapjátok! Pont.
Még aznap megmutattam neki a lakást, és el volt bűvölve.
Még jó, baszki! Ennyiért a belváros közepén, fantasztikus kilátással beteheti a kis seggét egy puccos lakásba. Szép is lett volna, ha nem tetszik neki! Kiakasztott, amikor azzal állt elő, hogy szívesen találkozna a húgommal. Nem tudsz, te liba, mert ő nem létezik!
– Bea, a húgom külföldön él és dolgozik, és csak ritkán jön haza. Talán karácsonykor itthon lesz, és akkor biztos, hogy ő is szeretne megismerni – feleltem.
Mivel Trixi azért nem egy főnyeremény, nem gondoltam, hogy karácsonykor még meglesz, ha meg valami csoda folytán mégis, majd kidumálom magam. Abban aztán igazán jó vagyok! Mindig kapóra jön nekem, milyen ostobák az emberek! Komolyan mondom, nem ritka, hogy képesek azt elhinni, amit mondok, ahelyett, hogy azt hinnék el, amit látnak! Mondjuk ez nekem csak jó. Szóval, nem kockáztattam semmit.
Felidézem, ahogy tenyerét összecsapva, hangosan örült a lakásban. Mondjuk, úgy tűnik, hogy gyorsan elmúlt a hála és az eufória, ha a tegnap estére gondolok! Ökölbe szorul a kezem, de azonnal észbe kapok, és máris kiengedem, aztán hagyom, hogy inkább visszarepítsenek a gondolataim az akkori időpillanatba.
