Ahogy gyorsan, elragadottan megölelt, és a kemény, feszes teste az enyémhez simult, majd zavartan kibontakozott a karjaimból, és bocsánatot kért.
– Ne haragudj! Csak olyan boldog vagyok, ezért ragadtattam el magam.
– Ugyan! – legyintettem nevetve. – Pont olyan vagy, mint a nagyobbik lányom – mosolyogtam rá.
Baromira semmi hasonlóság nincs köztük! De az emberek szeretik, ha olyan emberhez hasonlítgatjuk őket, akiről azt hiszik, hogy nagyon fontos számunkra. Ettől ők is fontosnak érzik magukat, és úgy gondolják, hogy csupa jót feltételezünk őróluk is. Én sose gondolok senkiről jót, mert ahhoz túl jól ismerem az embereket. Ha nem lennék ilyen elővigyázatos, okos, és nem járnék folyton előttük jó pár lépéssel, sűrűn csalódnom kellene bennük. Márpedig én nem szeretek csalódni.
Megbeszéltük, hogy a következő hónap elején költözhet be a kölykével. Mondjuk, az egy csöppet zavaró tényező, de más oldalról meg kapóra jön. Úgy döntöttem, hogy ezzel majd foglalkozom akkor, amikor ott lesz az ideje.
Aztán pár nappal később megvolt az első közös ebédünk. Hagytam, hogy ő válasszon éttermet. Bár utálom az ilyet, mert ki tudja, a másik milyen szar helyet talál, de a nők szeretik azt érezni, hogy egyenrangú félként vannak kezelve. Annak ellenére, hogy abszurd, maga a gondolat is! Mégis, hogy lehetne egy nő egyenértékű egy férfival! Ah!
Szóval hagytam, hogy ő mondja meg, hol ebédeljünk. Jól ki is cseszett velem, mert sikerült egy vegán éttermet találnia! Kénytelen voltam mosolyogva nyúlkaját enni! Agyrém! Azért büszke vagyok magamra, hogy a cél érdekében mi mindenre képes vagyok!
Az „ebéd” alatt „kiderülhetett” számára, hogy mennyi közös van bennünk.
Amúgy semmi! Az égvilágon semmi! De hagytam neki, hogy azt higgye, mégis van. Például, hogy mindketten vegák vagyunk. Brrrr! Hát az tuti, hogy nem fogunk sűrűn együtt enni! Aztán, hogy lelkes állatvédő vagyok. Miközben egész idő alatt egy jó szaftos steakről ábrándoztam. Na, jó, nem egész idő alatt. Fele időben. A másik felében arról, hogy mi mindent fogok Trixivel csinálni, miután lerángattam a bugyiját.
Elhitte, komolyan elhitte (!), hogy érdekel a spiritualitás. Sok mindent elhittek már nekem, de ez ott van a top húszban, az tuti! „Kiderült”, hogy ugyanaz a kedvenc költőnk és írónk. Még jó, hogy olyan művelt vagyok, hogy a legtöbb írót és költőt ismerem. Még azt is bevette, hogy szeretek esténként egy jó könyvvel bekucorodni a fotelbe. Ezen majdnem megsértődtem, mert olyan nagypapásnak éreztem a dolgot, de aztán rájöttem, hogy ez számára igenis férfias. Botrány, mit gondolnak egyes nők a férfiasságról. De arra jutottam, hogy majd megmutatom neki, milyen egy igazi férfi és végre megtanulja!
Elhitte, hogy mindkettőnket egyedül nevelte fel az anyukája. Bárcsak engem egyedül nevelt volna, de az az alkoholista fasz le nem akadt volna rólunk, míg el nem pusztult májzsugorban. Nem mintha anyám jobb arc lenne, de ha apám anno lelép, akkor csak egy idiótával kellett volna megosztani a gyerekkoromat, kettő helyett. Na de, ha Trixi apukája lelépett, akkor az enyém is.
Azonos zenét szeretünk. Azon azért még én is meglepődtem, hogy beveszi, hogy a nyolcvanas évek diszkó zenéje és az olasz nyálslágerek nekem bejönnek. Én a zenét úgy szeretem, ha A: van hozzá egy lengén öltözött nő meg egy rúd, B: kocsiban, kakaón, valamilyen brutál formában. Csak semmi csöpögős! De ő elhitte, amit mondtam. Ezt is elhitte. Hát, ha el akarja, ki vagyok én, hogy eltérítsem a szándékától?
Mindkettőnknek volt gyerekkorában kiskutyája. Ne már! Utálom a kis szőrős vakarcsokat! Koszosak és büdösek! De semmiből nem állt megidézni a sosem létezett, zsemleszínű keverékkutyát, Zsömikét. Még sztorikat is tudtam mesélni róla. Ez van, ha valaki figyel az embertársaira. Mondjuk, ehhez nekem mindig lefelé kell néznem… Ezeket a történeteket egyébként a kutyáról egy társaságban hallottam, és akkor ott, az éttermi asztalnál ülve pont jó szolgálatot tettek.
Lényeg a lényeg, hogy Trixi csüngött minden szavamon, és az „ebéd” végére láttam rajta, hogy már tudja, megtalálta a lelki társát. Helyes! No, nem mintha biztattam volna! Hagytam, hogy a helyzet olybá tűnjön, mintha én lennék a sosem volt apja, persze némi kis erotikus felhanggal. Tényleg éppen csak egy icipicivel. Egy-egy véletlennek tűnő érintéssel az asztal felett. Együttérzőn megfogtam a kezét, amikor valami nehéz emléket osztott meg. Gyengéden, apainak tűnő érintéssel simítottam végig az arcán, amikor valami olyat mondott el, amit csak nagy nehézségek árán ért el.
Elhangzott sok-sok dicséret és bók: a legszebb szeme van, amit valaha láttam (amúgy nem!), olyan gyönyörű keze van, hogy lehetne akár kézmodell is (komolyan van ilyen!). Megdicsértem a ruháját, hogy milyen csinos. Olcsó, konfekció volt, és más fazon jobban is állt volna neki!
Természetesen észrevettem, hogy a fülében egyedi lógót visel. Szintén olcsó vacak volt! De elég, ha arra helyezzük a hangsúlyt, hogy milyen különleges valami, szóval így is tettem. Amúgy valóban az volt. Különlegesen olcsó és ronda!
Hálálkodtam, amiért megmutatta ezt az éttermet, és agyba-főbe magasztaltam az anyaságát. Komolyan mondom, az embereknek egyszerűen sosem elég a dicséretből. Úgy ki vannak rá szomjazva, mint eltévedt ember a sivatagban a vízre, aki már napok óta innivaló nélkül kóborol. Mivel általában marják egymást, és degradálják a másikat, igazán megkönnyítik a dolgomat! Én vagyok számukra ilyenkor a CSODA! Így, csupa nagybetűvel. Egyébként ebben igazuk van. Az is vagyok. Különleges és egy valódi, két lábon járó csoda! Amilyenek ők sosem lesznek. Az ebéd végére olyan közel álltunk egymáshoz, mint még soha senki. Hitte ezt Trixi. Én meg hagytam, hadd higgye.
– Évek óta nem volt szerencsém ilyen finom ebédhez és ilyen fantasztikus társasághoz. Azt sem tudom, hogy háláljam meg! – néztem rá az étterem előtt csillogó tekintettel.
Láttam, ahogy kihúzza magát, ahogy majd szétveti a büszkeség és a boldogság.
– Nekem sem volt még részem ilyesmiben. Nem, hogy régóta, hanem még sosem – hajtotta le a fejét. – Köszönöm!
– Én köszönöm! – fogtam meg gyengéden a kezét, majd a számhoz emeltem és megcsókoltam.
Iszonyú zavarba jött, de tudtam, milyen jólesett neki ez az igazi úriemberhez méltó gesztus.
Miután elkísértem a régi bérlakásig, tudtam, hogy azt várja, vagy megcsókolom, vagy megkérdezem, hogy felmehetek-e, pont ezért, teljesen kizárt volt, hogy ilyesmit tegyek! Apaian két oldalról arcon csókoltam, alig súrolva a bőrét, még egyszer megköszöntem a csodás órákat, majd megvártam, míg bemegy a nehéz, kopott kapun.
Elmentem a kocsimért, bepattantam, és legelőször is beugrottam a kedvenc éttermembe, hogy bevágjak egy véres steaket. Egy éhes férfi senkinek sem jó! Aztán felhívtam egy arra alkalmas hölgyet, és elmentem hozzá, hogy oldja bennem a feszültséget. Ezek fontos dolgok. Ez esetben biztosították, hogy türelmes tudjak maradni a Trixi-projektben. Úgyhogy, még ha nem is tudott róla, ez az ő érdekeit is szolgálta. Most mondja valaki, hogy nem vagyok roppant figyelmes és nagyvonalú!
