És akkor ketten egymásra találtak, és úgy érezték, végre megvan a Társuk. Társuk az Életben, a Létben, a Játékban. Hogy most már ketten, közösen, mindent kacagva, kézen fogva, szeretetben véghez visznek. És hogy majd a tettek közben folyton meg-megpihennek. Hogy esténként egymás karjaiban elszenderednek, s hogy reggel egymás mosolyát pillantják meg elsőnek.
Mindeme terv kivitelezéséhez megtalálták a tökéletes helyet. Apró telek, közel az erdőhöz, mégis elérhető távolságra a kisvárostól.
Alapot ástak, megizzadva a nyári nap melegében, kifulladva a munkától reggeliztek.
- Mint egy piknik – nevetett egyikük, a vajas kenyere felett.
Összekapcsolódott a tekintetük, csókot váltottak a kockás pléd felett, elvesztegettek hosszú perceket a másik szemébe feledkezve.
Aztán betonoztak. Zenének tűnt a betonkeverő zaja, s egyikük odalépett a másikhoz:
- Szabad? – nyújtotta munkától piszkos kezét.
Összekapaszkodtak, s kacagva táncoltak.
- Nézd, milyen gyönyörű, fényes a beton! – álmélkodott egyikük.
- Ez lesz a házunk alapja – bólogatott a másikuk. – Nagyon szép! Stabil, erős, és benne vagyunk.
- Benne bizony. Gyere ide! – húzta magához.
Csókban forrtak össze, aztán az ellenállhatatlan vágy a kockás plédre simította őket, és amíg a beton száradt szerelmeskedtek.
Később egyenként fogták meg, majd illesztették helyükre a téglákat, miközben hosszú-hosszú napokig csak falaztak. Egyikük az egyik oldalon, másikuk a másikon. Tégla téglára, s közben csacsogtak. Hol csak édes semmiségekről, hol az élet komoly, nagy dolgairól, nyitott kíváncsisággal kérdeztek, s feleltek, egyre közelebb kerülve egymáshoz, miközben összeértek néha az ujjaik, az ajkuk, a válluk, a szívük, a lelkük.
- Ez a habarcs. Ez fogja összetartani a házunkat! – mondta egyikük.
- Talán – kacsintott a másik és az őszi szél a hajába kapott.
- Talán?
- Majd meglátjuk – nevetett és szaladni kezdett.
A másik utána, boldogan kergetőztek, mint két gyerek, aztán a munkásruhák lekerültek és a kerti zuhany alatt egyek lettek.
Bármilyen apó volt a ház, az ácsolás, a tetőfedés hosszú hetek munkáját adta nekik. Ültek a gerendán, kezükben egy pohár friss víz, homlokukon izzadságcseppek, de ők csak boldogan nevettek.
- Szálka ment az ujjamba – mondta egyikük.
A másik máris ott termett, féltőn, óvva emelte ki a parányi szálkát, aztán ajkával meggyógyította a sebet. Érintése nyomán fellobbant a vágy, s már húzta is magával, aztán lekerült a kantáros nadrág és mindent elfeledve, egymást szeretve gabalyodtak össze.
Belülre gipszarton került, hogy elválasszák a helyiségeket, aztán festettek és közben pizzát ettek. Megvitatták az élet nagy dolgait, vágyaikat és álmaikat és megfogadták, hogy az Élet útján, majd mindig együtt, vállvetve haladnak.
Faablak és faajtó került mindenhova, az ecsetek szerelmet festettek a nyílászárókra.
És aztán egyszer csak, hosszú idő múlva, ott álltak, kézen fogva a kiskertben, az apró ház előtt.
- Megcsináltuk!
- Igen, meg – ragyogott fel. – Ez egy csoda!
- Az bizony! A két kezünk munkája.
- Örökkön, örökké óvni fogom!
- Én is – jött a mosoly, a boldog, a szerelmes.
Összefonták ujjaikat, meghatottan beléptek, ajkuk összeforrt, lekerültek a ruhák, s szenvedélyesen egymásba feledkeztek.
Teltek múltak az évek, házat szépítgettek, kertet rendeztek. Virágok pompáztak, facsemeték nőttek, rengeteget beszélgettek, táncoltak és nevettek, nap mint nap egymásba simultak, élményeket éltek, szerettek.
Aztán ők is és a ház is öregedni kezdett. Elkorhadt az ajtó. Megjavították, újra festették, de mire kész lett, az ablaknál is hibák lettek. Befoltozták, gyorsan, sietve, mert annyi volt a dolog, hogy nem volt erre több idő.
- Fessük is le – mondta egyikük.
- Nekem erre nincs időm – felelete a másik.
Így aztán nekiállt egyedül, de lassan haladt.
- Kész lett! – fogadta egyik nap a párját.
- Miért nem a régi színre festetted? – jött a kérdés.
- Hogy érted ezt?
- Miért kellett új szín?
A kérdés a szívébe mart. Egyedül csináltam, semmi köszönet, csak a kritika, mert szerinte nem jó színe lett?
És megjelent az első repedés a házukon.
Aztán levált a csempe a falon, elöregedtek a vízvezetékek, csőtörés lett. A kétségbeesett telefonra az lett a felelet:
- Én erre most nem érek rá, kérlek, oldd meg! Miért nem elég, hogy mindent megteremtek?
Folyt a víz, folytak a könnyek:
- Megint egyedül szerelek…
Megrepedt a parketta, óvatosan jártak, hogy bele ne lépjenek a szakadásba. Akkor nyikorogni kezdett, s puha léptekkel igyekeztek osonni, hogy ne zavarja őket a csikorgó hang.
- Újítsuk fel az egészet – kérte az egyik.
- Nincs most erre idő! – jött a válasz.
S minden úgy maradt. Beázott a tető, morogva, fogcsikorgatva befoltozták, mert azt muszáj volt, de ömlött a harag, mert a javítás elvette az időt, valami fontosabbtól.
- Mi lehet az a fontosabb? – kérdezte egyikük, de nem beszélgetés, hanem veszekedés lett belőle.
Eltört a tusoló ajtaja, nem volt idő kicserélni, leszakadt a redőny, nem tudtak rá időt szánni, hogy megjavítsák, elromlott a kandalló, kihűlt a ház.
- Sötét van és hideg, szereljünk meg mindent – javasolta az egyikük.
- Utálok hazajönni, félhomályba, dermesztő jégverembe! – mondta a másik.
- Csak meg kell javítani! Kérlek! Csináljuk meg!
- Nincs idő ilyen marhaságokra!
- Csak néhány hét, aztán ha kész, és utána, ha naponta rászánunk egy-két órát, minden tökéletes lesz.
- Nincs néhány hetem erre!
- De hát így lakhatatlan.
- Lakható. Kis türelem. Majd megcsináljuk – felelte a másik, de már kívül is volt az ajtón, mert dolga akadta.
Ahogy becsukta az ajtót, az leszakadt, a hideg, sötétben ücsörgő meg sírva fakadt.
A sírás nem segít, gondolta és kezeslábasba bújt, aztán nekiállt a javításnak. És rájött, egyedül nem tudja megcsinálni. Kettőjük háza, együtt építették, közösen kellene javítani, újítani. Az nem lehet, hogy nincs rá idő! Kilépett a házból. Nézte a kertben a haldokló növényeket, a leszakadt ajtót, a félreálló redőnyöket, a lepattogzott festéket, a málló vakolatot, a korhadt ablakkeretet és semmit sem értett.
Évekig építették, szépítették. Hosszú- hosszú hónapok közös munkáját tették bele. Most meg, hogy csak felújítani kellene, sokkal rövidebb idő alatt és a mindennapokban néhány órát rászánni, hogy megőrizzék, amit létrehoztak, nincs rá idő?
Évek munkáját hagyják veszni, mert nem tudnak néhány órát arra fordítani, ami a legfontosabb?
És akkor hirtelen furcsa zaj lett, egyre hangosabb és hangosabb. Hallotta, hogy a feje fölül jön. Felnézett. Megrogyott a tető és hullani kezdtek a cserepek.
Autó állt meg a ház előtt.
- Gondolkodtam! Javítsuk meg – pattant ki a párja az autóból.
- Már késő – kiáltotta a törmelék alatt….